LENGYEL LÁSZLÓ: UTOLSÓ NYÁR

NÉPSZAVA / KENTAURBESZÉD
Szerző: LENGYEL LÁSZLÓ
2025.08.31.

Az Orbán-rendszer, a rendszerváltó- és az Orbán-kor pártszerkezetének utolsó nyara. A centrális erőtér, a hagyományos ellenzék vége. Elindultunk egy új politikai rendszer és szerkezet felé.

A régi rend a kétharmados többségre épül. A legvérmesebb fidesznyikek se gondolhatják, hogy újra kétharmaduk lesz, és minden úgy megy tovább, mint eddig. Ha pedig csaláshoz, erőszakhoz folyamodnak, akkor már egy új rendszert kell működtetniük: a folyamatos erőszak rendszerét. A politikai szerkezet kétpólusúvá vált. Egyik oldalán se áll a szó igazi értelmében vett párt: a Fidesz már nem, a Tisza még nem párt. A Fidesz rögtön az Orbán-rendszer elején elveszítette kormányzópárt jellegét. OV első dolga volt, hogy a Fidesz-pártot, mint ellensúlyt, mint politikai döntéshozó és egyeztető intézményt megsemmisítse. A Fidesz utópárt; a személyes autokrácia egyik, nem is a legfontosabb, hatalmat, forrásokat, kádereket elosztó, döntésvégrehajtó és érdekkijáró intézménye. A Tisza egy előpárti gyűjtőmozgalom, közös politikai ideológia, program nélkül, amelyet a személyes tekintélyuralom elleni érzelem, a megélhetési válság közös érzülete és a messiás-vezető tart össze.

2025 nyara politikai felhajtó erőt hozott az Ellenzék számára. Legfontosabb, évtizedes, talán rendszerváltó eseménye a Büszkeség Napja (Pride) több százezres tüntetése. Ennek a napnak a nem kicsiny csodája jelentősen megnövelte nemcsak a rendszer elleni önérzetet, hanem az egymás iránti társadalmi bizalmat és hitet. Nem egyszerűen sokan, többen, hanem egymással vagyunk. OV maga idézte saját fejére a bajt. Először jelent meg a felirat a falon: magad fogod rendszered összezúzni! Ahogy az öreg Kádár és csapata maga omlasztotta össze a Kádár-rendszert, úgy teszi ezt OV a maga rendszerével. MP a nyáron – a székesfehérvári beszéddel, a székelyföldi körúttal, a pannonhalmi szónoklattal – mindig nyert, OV Tusványoson, bujkáló kampányán, utcai harcosként és nyájas pocakos nagyapóként mindig veszített. Hadházy megtalálta Hatvanpusztán – nem Felcsúton, nem a Várban – az Orbán-rendszer jelképét, a hatalom és pénz aranyozott tengelyét. A 27-ek levele – Baka András, Balla Zsófia, Bárándy Péter, Báthori Csaba, Csillag István, Darvasi László, Gerő Tamás, Herczog László, Iványi Gábor, Katona Tamás, Kéri László, Komoróczy Géza, Laczó Adrienn, Lengyel László, Lévay Miklós, Margócsy István, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Petschnig Mária Zita, Romsics Ignác, Spiró György, Sz. Bíró Zoltán, Szentes Ágota, Szilágyi Ákos, Szurday Kinga, Tompa Andrea, Várhegyi Éva – Fleck Zoltán és a szólás, a tudomány szabadsága mellett „szellemi és jellembeli” tett, amelyek nélkül, mint Márai írja, „nincs társadalom: a bestiális feltör a társadalomban, mint a szennyvíz, ha csőrepedés van a házban. (Grillparzer-idézet: »Von der Humanität über die Nationalität zur Bestialität« [A humanizmustól a nacionalizmuson át egészen a bestialitásig.]).” Ilyenkor indul a százszorszent Iványi Gábor Kijevbe, helyettünk is imádkozni az áldozatokért.

Nemcsak a politikai térkép, hanem a belső emberi, erkölcsi térképek is megváltoztak. A gyűlölködő szavak szennyóceánjában felbukkantak az erkölcsi tettek szigetei. Nézzünk rá a Pride Erzsébet-híddal együtt emelkedő emberbüszkeség szabadságszigetére: mi vagyunk. Tetszik, nem tetszik, valamennyi rockkoncerten felhangzik a „mocskos Fidesz”, és nemcsak a kiabáló fiatalok, de a hatalom-listázta zenészek is vállalják: mi vagyunk. A Pride miatt rabosított, ám tovább mosolygó Karácsony Gergely, a halálos erőszaknak kitett, mégis folytató Hadházy Ákos, a megtámadott, ám tovább író, beszélő újságírók, egyetemi tanárok, közvélemény-kutatók, s ki tudja még, hogy mely autonóm személyiségek: mi vagyunk. Emlékszem a rendszerváltás idejére, amikor a régi rend még utoljára üldözött, fenyegetett, s az volt a kérdés, mint ma: megfutsz vagy kitartasz, odamész vagy nem mész oda, szólsz vagy hallgatsz, aláírsz vagy nem írsz alá, hiszel vagy nem hiszel magadban – mi voltunk, mi vagyunk, s mi leszünk. Ami történik, már nem a politikáról, hanem rólunk, emberségünkről, életünkről szól. Föltesszük-e valamire, ami több a mindennapjainknál? Lesz-e és vállaljuk-e a sorsunk vagy maradunk örök sorstalanok?

...

ITT OLVASHATÓ