Szerző: LENGYEL LÁSZLÓ
2025.09.28.
Az orbáni személyes autokrácia nemcsak egy központosított és szilárd hierarchikus intézményrendszert épített ki, hanem kinevelt egy, az államrendszert haszonélvező, attól függő embertípust, amely az Orbán-Messiás iránti lojalitásban és a rendszer fenntartásában érdekelt. Az „állam én vagyok” – hirdette meg Orbán. Én adok korlátlan hatalom és pénz birtokában országrészt, várost, falut, bankot, vállalatot, kastélyt, vagyont, privilégiumot, karrierpályát, életmentő vakcinát, amit akarok – üzeni a haszonélvezőknek, az orbáni új osztálynak. És én veszem el, ha úgy akarom. Tőlem függ az egész életed, a békéd, a biztonságod, a béred, nyugdíjad, egészséged, oktatásod, lakásod. Aki szembeszáll, annak ebben az országban, társadalomban nincs helye.
Budapest és a nagyvárosok polgárai, a magyar társadalom pannon kisebbsége immár két ciklus óta próbálkozik az Orbán-rendszer mellett, ellen manőverezni, nem nagy sikerrel. Ám a világjárvány egészségügyi válságában, majd az inflációs válságban feltámadt a gyanú a többségi homo orbanicusban is, hogy az Orbán-állam nem, vagy nem jól teljesít, amit Orbán magáról az államra hárított. A kegyelmi üggyel megroppant személyes erkölcsi hitele. Magyar Péterrel megjelent az új Messiás s vele az új hit: nem mi hagyjuk el, áruljuk el Orbánt, hanem ő hagyott el s árult el minket. A hitelességi versengésben most az a kérdése az orbáni embernek: már Magyar a jövendő, mindenható állam, hozzá kell átállni, tőle kell állami jövendőt várni, vagy még Orbántól? A pannon polgárok rendszerváltó kérdése pedig ez: vége van-e az állam- és kapcsolat-vezérelt személyes tekintélyuralmi rendszernek, s lesz-e végre szabadság-, jog-, verseny-vezérelt európai liberális demokrácia?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.