FELCSUTI PÉTER: ADÓK ÉS MÍTOSZOK

NÉPSZAVA
Szerző: FELCSUTI PÉTER
2025.11.21.

Mottó

„Négy láb jó, két láb rossz”
(George Orwell: Állatfarm)

Az Orbán-rezsim megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásainak egyike, hogy az adó alacsony és főleg egykulcsos. Ez az írás arról szól, hogy miért álságos ez az állítás.

Mondanivalómnak négy fő eleme van: 1) Magyarországon az adóelvonás nem alacsony, inkább közepes, 2) ennél lényegesebb, hogy az adóelvonás mértéke vagy valamely adónem alacsony volta önmagában nem mond sokat és nem is érték, mert ingyen ebéd nincs, amit az állam közvetlenül nem szed be, azt beszedi közvetve, 3) a kormány által anatémaként kezelt adóprogresszivitás hiánya komoly méltányossági problémákat vet fel; és végül a legfontosabb: 4) az Orbán-rezsim által kialakított adórendszer együttes hatása, hogy perverz módon, az általánosan elfogadotthoz képest ellenkező irányba – a szegények felől a gazdagok javára - csoportosítja át a jövedelmeket, annak összes társadalmi következményével együtt.

Először is tehát a teljes adóelvonás Magyarországon 33 százalék körüli (az EU átlag 40 százalék körül van), amivel Csehország és két balti ország társaságában az EU utolsó harmadában vagyunk. Mögöttünk jóval hátrébb Íroroszág, Románia, Bulgária és Málta, ahol az elvonás 30 százalék alatti (az OECD átlag pontosan 33 százalék).

Ez azonban önmagában érdektelen mutató; sokkal érdekesebb, hogy az állam mit kezd ezzel a pénzzel.

És akkor máris ott vagyunk a magyar gazdaság lehangoló állapotánál, a nagy ellátórendszerek kudarcánál, az államapparátusi vízfejeknél és a többi, ezerszer lerágott csontnál. Ezekkel nem foglalkozom, de annyit azért érdemes rögzíteni, hogy például a dán állam a maga 46 százalékát minden bizonnyal jobban hasznosítja a lakossága érdekében, mint a magyar állam a maga 33 százalékát, és a hírek szerint a lakosság is sokkal elégedettebb, mint mi itthon. Másképpen szólva a magyar lakosság nagy része vélhetően nem tiltakozna a magasabb adók és elvonások ellen, ha a cserébe kapott szolgáltatások kielégítenék a jogos igényeit.

Azt is állítom, hogy ahol a közvetlen adók valóban alacsonyak, sőt, az állam akár el is engedi az adót vagy ki sem veti – lásd tartós megtakarítási számla, egyenes ági örökösödés –, az összhatás nagyon más a különböző jövedelmi helyzetben lévő társadalmi csoportok esetében. Nem lesz nehéz bizonyítani, hogy minél tehetősebb az adófizető, annál többet juttat számára az állam adómegtakarítás, adóelengedés vagy közvetlen juttatás (magasabb nyugdíj) formájában, és minél szegényebb az illető, a fajlagos adóterhelése annál magasabb.

Ahogy azt bármely alapfokú közgazdasági tanfolyamon megtanulhatjuk, az adórendszer célja kettős: a kollektív költségek fedezése (államigazgatás, rendvédelem, honvédelem, igazságszolgáltatás, nagy ellátó rendszerek) és a társadalmi igazságosság és mobilitás előmozdítása.

Az alacsony adókulcs vagy elvonás nem érték, ha relatív vagy abszolút mértékben romlanak a jövedelmi létra alacsonyabb szintjén állók és gyermekeik jelenlegi és jövőbeni életesélyei.

Másrészt az Orbán-rezsim axiomatikus kinyilatkoztatása, hogy az egykulcsos adó jó, a többkulcsos rossz. Mielőtt ezt elfogadnánk, legalábbis érdemes tisztázni, mit értünk jó és rossz alatt. A „jó” alatt érthetjük ugyanis azt a fajta igazságosságot, hogy az egyén (vagy a vállalat) a tisztességes erőfeszítéssel megszerzett jövedelmének minél nagyobb részét megtarthassa magának. Ez az igazságosságfelfogás az egyén szabadságát hangsúlyozza, és nagyjából-egészében érdektelen számára a társadalmi kohézió és a szolidaritás kérdése. A koncepció hívei mindenesetre feltételezik, bár bizonyítani nem tudják, hogy a nagyobb ösztönzésnek köszönhetően a kedvezményezettek gazdasági aktivitása nő, és ez a társadalom többi tagjára is kedvező hatással lesz (lásd „lecsöpögés” elmélet, tudniillik a fent keletkező gazdagság lecsöpög a lent lévőkhöz).

Ennek a libertariánusként aposztrofált álláspontnak az alternatívája egy másik, a méltányosságként felfogott igazságosság, amely azt vizsgálja, hogyan érinti az elvonás egymáshoz képest a jövedelemeloszlás különböző pontjain található csoportok lehetőségeit. Például miként érinti a 15 százalékos levonás mondjuk egy 500 ezer forintos és egy 5 millió forintos havi jövedelemmel rendelkező egyén helyzetét. Nem nehéz belátni, hogy az előbbi számára a 15 százalékos levonás sokkal nagyobb korlátokat jelent az életcéljai megvalósítása terén, mint az utóbbi esetében.

Ez az adóprogresszivitás morális-filozófiai értelemben vett indoklása, amelyet a fejlett világ minden országa - kezdve az Egyesült Államokkal - lassan száz éve működtet, az Európai Unióban pedig rajtunk kívül csak Románia és Bulgária nem. Érdemes emlékeztetni arra is, hogy az egykulcsos adó az 1980-2000-es évek neoliberális közgazdaságtanának kitüntetett terméke, amelyet a rendszerváltás után gyakorlatilag a teljes magyar politikai és gazdasági elit magáévá tett. Hogy messzebb ne menjek, szerepelt az egykor volt SZDSZ kormányprogramjában, de támogatta az MSZP körüli gazdaságpolitikai agytröszt és sok jónevű közgazdász is.

Nota bene: a jelenlegi kormányt és gazdaságpolitikáját e közgazdászok részéről azóta is sok, egyébként indokolt bírálat éri, de az adórendszer alant felsorolandó anomáliáiról szinte soha nem hallani. Pedig semmilyen tapasztalati tény nem bizonyítja, hogy másutt vagy nálunk az elmúlt másfél évtizedben az egykulcsos személyi jövedelemadó meggyorsította volna az ország gazdasági fejlődését vagy felzárkózását. Sőt, a kezdeti úttörők – Csehország és Szlovákia – feladták ezt a rendszert.

Végül érdemes idézni a klasszikus közgazdaságtan atyjának, Adam Smithnek az idevonatkozó álláspontját: „Nem éppen méltánytalan, hogy a gazdag ember a közület kiadásaihoz ne csak a jövedelmének arányában, hanem ennél némileg többel járuljon hozzá.” (Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól I. - II., Napvilág kiadó, 2011).

Lássuk akkor a konkrét példákat...

ITT OLVASHATÓ