Szerző: Szabó Timi
2016.04.18.
Fizetés nap, mindenki nézi a telefonján a banki értesítéseket. Az ápolók zaklatottak, értik, de azért mégsem, hogy megint miért ilyen kevés. Nézd meg! – mutatják a telefonjukat nekem is. „204 órás munkáért márciusban 125 ezer forint.” Átlag heti öt nap, napi 10-11 óra betegágy mellett, fertőzésnek kitéve, felelősséggel, gyakran eszközök nélkül. Nem itt, mindenhol. Innen is, onnan is, röpködnek a számok, 110 ezer, 115 ezer, 196 óra, 216 óra, ebből nem lehet megélni. Ápolók, betegszállítók. Talán Balog Zoltán lelkész csúcsminiszter tudja, hogyan lehet ebből megélni, bár ő januárban még azt is furcsállta, hogy az orvosoknak nem jó a hálapénz.
A nővérek nem kis hányada neveli egyedül a gyerekét, az ápolói munka szétdúlja a kapcsolatokat. „Tudod, a család nem bírja, hogy hétvégén meg ünnepnap is be kell jönnünk, meg hát ez a 12 órázás…” – mondja az egyikük. A nappali műszak reggel fél 7-kor kezdődik, este fél 7-kor vége. Aki egyedül van óvodás, iskolás gyerekkel, nagyszülő nélkül, mit csinál? Kérdezem, hallgatnak.
A fiatal nővér, aki első nap a fekélyes sebet kötözte, már nem dolgozik itt. Felmondott. Vidékre költözött, közelebb a szüleihez, kórházból szociális intézménybe. Ő az, aki 8 éves kora óta ápoló akart lenni. „Anyukám mutatta a blogodat az első nap” – mondta nekem két hete. „Amikor elolvastam, sírtam. Minden nap átélem, amit leírtál, de szörnyű volt ezzel az egésszel szembesülni. Pedig ez az igazság.” Bíztatott, hogy írjam le a teljes nevét nyugodtan, mindent vállal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.