2017. március 18., szombat

VENDÉGCIKK: MIKOR FEJEZZÜK BE KICSINYES HARCAINKAT ÉS KONCENTRÁLUNK ARRA, AMI VALÓBAN TÖRTÉNIK AZ ORSZÁGBAN?

KOLOZSVÁRI SZALONNA BLOG
Szerző: Lázár Gergő
2017.03.18.


Ugyan a forradalmi megemlékezés napokkal ezelőtt volt, mégis a mai napig azon gondolkodom, hogy jutottunk el ide? De leginkább miért? A forradalom évfordulóján nem a saját szabadságunkért emeljük fel szavunkat, hanem egymás nyakának esünk, lökdösődünk elküldjük a másikat a jó édes anyjába. Az összefogás kicsinyke szikrája sem látható. A szabadságunk ünneplése helyett a diktatúránkat mélyítettük tovább.

A videókat, közvetítéseket bámulva egész nap, rengeteg kérdés járt a fejemben. Többször jártam én magam is a pesti megemlékezéseken, melyek évek óta a politikai „elit” magamutogatása körül forognak. Orbán Viktor beszédei évről évre az önfényezésről, a mások hülyének nézéséről szólnak. Az általa idézett nagyjaink – ha megtehetnék – felkelnének sírjaikból és maguk harcolnának a diktatúra ellen. Pont az ellen, amit ma mi Viktorunk megtestesít.

Sokan azon sopánkodtak, miért is kell megzavarni holmi fütyülős csőcseléknek a nemzeti ünnepet. Miért nem lehet békességben emlékezni? Március 15.-én nem csak ünnepségek formájában kellene megemlékeznünk a szabadságunk kivívásáról, hanem emlékeznünk kellene arra is, mi is az a szabadság. Mi az, amiért 169 évvel ezelőtt emberek tízezrei adták életüket. A szabadságtól igen régen jártunk olyan messze, mint ma.

A korábbi cikkeinkben linkelt videókon jól látható, milyen állapotban is van a magyar társadalom, hová süllyedtünk. Emberek ismeretlenül ütik-verik egymást, csak azért, mert a másik más véleményen van. Párbeszéd már nem is létezik. Mocskos rohadék! -és már repül is a füles. Hogy jutottunk el idáig? Ugyanaz a mozdulat lenne, majdnem ugyanaz, ha az ütésre emelt ököl helyett segítő, vagy legalább baráti kezet nyújtanánk. Miért nem vagyunk képesek párbeszédre, vitára a másikkal? Amit láttam a videókon, az én szememben nem volt más, mint pártkatonák ököllel elintézettnek vélt harcai. A másik leköpése, felrúgása örömmel tölt el bennünket.

Nincsenek itt külső ellenségek, a harcokat nem a határkerítéseknél, vagy Brüsszelben kell megvívnunk. Az ellenség mi, magunk vagyunk. Nem a migránsok veszik el a munkánkat, megélhetésünket. A mi saját kormányunk az, aki meglop és földbe tipor bennünket. Nem a szomszéd, vagy az utcán fütyülő fiatal az ellenség, hanem a saját kormányunk. Mikor fogjuk fel végre? Mikor fejezzük be kicsinyes harcainkat, és koncentrálunk arra, ami valóban történik az országban?




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése