ROMÁN RULETT

ÉLET ÉS IRODALOM
Szerző: Markó Béla
2017.03.31.

Egy ideje már nem nagyon hiszek benne, hogy Európa keleti felén a racionális érveknek van valamilyen hatásuk a választópolgár véleményére, sőt, tapasztalatom szerint a politikusok is egyre inkább zsigeri indulataik szerint ítélkeznek, legfeljebb a közvélemény-kutatásokra sandítanak oda időnként, hogy mit hasznos mondani, és mit nem.

Magyarországi, meggyőződéses demokrata barátomnak próbálom magyarázni, hogy Romániában az elmúlt hetek tüntetéssorozata egészen másról szólt, mint ami ebből távolról, Budapestről látszott, és hogy nem is kell ehhez valójában egy országgal arrébb menni, mert maguk a tüntetők sem pontosan tudták, mi történik. Kivéve azt a meglehetősen kényelmes közhelyet, hogy meg kell védeni a korrupt politikusoktól a korrupcióellenes küzdelemért felelős intézményeket, elsősorban az erre a célra létrehozott speciális ügyészséget, az Országos Korrupcióellenes Igazgatóságot. Én vagyok a megmondhatója, hány meg hány felkészületlen, félművelt, de hataloméhes politikus van a parlamentben, és hogy valószínűleg nem is mind feddhetetlenek. Viszont mégsem tudok odaállni azok mellé, akik alig egy hónappal a parlamenti választások után, bár ezúttal senki sem emleget választási csalást, mégis le akarják mondatni az alig kinevezett kormányt, vagy legalább kierőltetni, hogy úgy kormányozzon, ahogy ők diktálják.

Demokrácia és populizmus

Nem baloldal és jobboldal vitájáról van szó, mondom a barátomnak, hanem egy sokkal veszedelmesebb konfliktusról: egy valóban megkopott, hitét és hitelét vesztett politikai elit, egy tényleg kompromittálódott parlamenti köztársaság, egy el- és megromlott képviseleti demokrácia konfrontálódik itt a fiatal, urbánus középosztály által (is) támogatott autoriter populizmussal. Ennyi ellentmondást, ennyi képtelenséget, ennyi rémítő következetlenséget ezelőtt tíz–húsz évvel még elképzelni sem tudtam volna, mint amennyit most hirtelenjében előző mondatomban megfogalmaztam.

Érvelek lagymatagon: ezek a fiatalok jóhiszeműen úgy vélik, hogy forradalmat csinálnak, és elsütöm újabb keletű poénomat, miszerint a forradalmaknak valóban közük van a börtönhöz, akár a Bastille lerombolására gondolok, akár Táncsics Mihály kiszabadítására, de ennek most éppen a fordítottja zajlik: hogyha nem is Táncsics Mihályt, de a tüntetők börtönben tartanák azokat, akik most is ott vannak, hiszen az utcai mozgalom mindenképpen onnan indult, hogy a kormány kegyelmi rendelettel akart volna enyhíteni a börtönöknek az Európai Unió által kifogásolt zsúfoltságán, amire egyelőre ugyan nem került sor, viszont sokakat fel lehetett lázítani azzal, hogy ez a törvényerejű rendelet a korrupciós bűncselekményért elítéltek egy részére is vonatkozott volna. Ezt a szándékát tehát végül is a kormány nem váltotta valóra, ezzel szemben, egy alkotmánybírósági döntésnek eleget téve, hozzányúlt a büntető törvénykönyvhöz, és elsősorban a „hivatali visszaélés” bűncselekményét próbálta meg – nem túl szerencsés kézzel – tisztázni úgy, hogy abba valóban csak a „törvénysértő” intézkedéseket lehessen beleérteni, nem pedig a „hibás” döntéseket, ahogy a most érvényben levő, illetve az alkotmánybíróság által tulajdonképpen hatályon kívül helyezett, az ügyészség által mégis alkalmazott paragrafus rendelkezik.

Az egyik esetben nyilván maga a törvény lehetne a mérvadó, a másik esetben – ahogy ma is történik – az ügyész véleménye egy közigazgatási aktus opportunitásáról. Nem a homousion és homoiusion nevetséges dilemmája ez, hanem két egymással összebékíthetetlen államszervezési elv ütközése, attól függetlenül, hogy a bizonytalan jövő, a rosszul működő oktatási és egészségügyi rendszer és sok más társadalmi anomália miatt egyébként joggal elégedetlen tüntetők talán azt gondolják, hogy egy posztkommunista, évek óta stagnáló országot próbálnak a nyugati típusú fejlődés útjára visszaterelni, de igazság szerint maguk alatt vágják a fát, a liberális demokrácia amúgy is világszerte kornyadozó, csenevész ágait. (Tiltakozásukra a kormány végül visszavonta azt a bizonyos tisztázó szándékú rendeletet.)

Szóval huszonhét esztendővel a forradalomnak nevezett, népfelkelésbe oltott rendszerváltás után, akkori lelkesedésemet félretéve, talán bele is fáradva a Kőműves Kelemen‑i demokráciaépítésbe, óvnám én is a könnyen hevülőket, hogy ez a romániai ellenállás, amelynek a jelszava is az, hogy #rezist, más, mint aminek látszik, és a protestálók éppen hogy nem annak állnak ellen, aminek minden ifjonti jóhiszeműségükkel szeretnének ellenállni. Látszólag generációs harc is ez az egész, de nagyon furcsán zajlik: az idősebb generáció manipulálja továbbra is saját fiait, lányait. Azok is, akik egykori demokráciaeszményüket akarják továbbörökíteni, mint például én is, és azok is, akik egy autoriter, emberi jogokat kevésbé, biztonságot inkább ígérő rendszert szeretnének az ifjú nemzedék torkán legyűrni. Siránkozunk, hogy ők már másképpen gondolkoznak, és nem értenek meg minket, miközben mi sem hagyjuk, és a velünk szembenállók sem, hogy ezek a fiatalok a saját fejüket használják.

Kitálalom nagy gyorsan ezt az elvi-eszmei lecsót a barátomnak, aki érti is, nem is, és némi gondolkodás után annyit mond csak: – Azért az mégis nagyszerű, hogy nálatok minisztereket is börtönbe zárnak. – Igen, persze, csak nem mindig azokat, akiket kellene – valami ilyesmit motyogok elnézően, és elkönyvelek magamban egy újabb kudarcot, hogy hiába beszélünk egy nyelvet, ismét nem sikerült megértetnem magamat. Még az is lehet, csupán annyit értem el, hogy magamat is gyanúba kevertem: ki tudja, hogy kiket mentegetek...

ITT OLVASHATÓ