2019. január 14., hétfő

MAGYAR EMBER, MAGYAR SZÍV

HATÁRÁTKELŐ BLOG
Szerző: Határátkelő
2019.01.14.


Balázsék öt év után látogattak haza Magyarországra. A látogatás nem is indulhatott volna rosszabbul, nagyjából megtörtént az, ami minden autós egyik rémálma, mindez persze az évvégi ünnepek előtt. Aztán mégis valami teljesen más, egy szívmelengető történet lett belőle.

„Sokat gondolkodtam, hogy megosszam-e ezt a történetet, végül úgy döntöttem néhány sort mindenképpen megér. Nem csak amiatt, ami velünk történt, hanem a magyarság igenis létező becsülete érdekében! 
Az élet úgy hozta, hogy öt hosszú esztendeje nem jártam a szülőhazámban. Ezt a folyamatot sikerült megszakítanunk azzal a szerencsés fordulattal, hogy az új munkahelyem szabadságot biztosított az ünnepekre. 
Fogtuk hát magunkat, a gyerekeket, no meg a kutyát és felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a rég nem látott családtagokat, rokonokat. Rogyásig pakoltuk az öreg Citroen-t és elindultunk Budapest felé. 
Épp Győr magasságában jártunk a szakadó esőben, mikor bekövetkezett minden autós rémálma. A kocsi minden átmenet és figyelmeztetés nélkül leállt! Csupán annyi lendületünk maradt, hogy lehúzódjunk a leállósávba. Onnantól se kép, se hang. 
A gyerekek sírtak, a kutya sikított, Dórim riadtan pillázott, én pedig tanácstalanul bámultam magam elé. Persze kiszálltam, körbejártam, benéztem a motortérbe, de tudtam, hogy minden próbálkozás esélytelen. 
Körülbelül tíz perce állhatunk az út szélén, mikor szinte a semmiből elénk húzódott egy üres autómentő. A sofőr, egy nagydarab fickó, kabátját a feje fölé tartva közeledett, majd az osztrák rendszám láttán kissé elbizonytalanodva szólalt meg magyarul. „Szia! Segíthetek esetleg?” 
Miután elmeséltem neki a történetünket és megpróbáltunk néhány egyszerű dolgot az autó újraindítása érdekében, ismét arra a következtetésre jutottunk, hogy a kocsi bizony végképp feladta a harcot. 
Ekkor felajánlotta, hogy levisz bennünket az autópályáról, mert félő volt, hogy valaki belénk rohan. Közben egy rendőrautó is mögénk állt és a benne ülő két rendőrhölgy is felajánlotta a segítségét. Nem kötekedtek, nem igazoltattak, nem szondáztattak, csupán segíteni szerettek volna! 
Miután meghallották, hogy az autómentő elszállít bennünket kellemes ünnepeket kívántak, elköszöntek, majd folytatták a járőrözést. 
Csaba, a mentőjármű sofőrje közben felhívta a főnökét, akitől engedélyt kért arra, hogy egészen Budapestig szállíthasson bennünket, mondván kisgyerekek is ülnek a lerobbant kocsiban. 
Végül mindannyian beültünk az ő autójába és legközelebb már csak édesanyám háza előtt álltunk meg. Ez nyilván pénzbe került, de még most sem tudom mi lett volna velünk, ha nem áll meg segíteni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése