2019. február 9., szombat

MAGÁNTANULÓKÉNT...DE MERRE:

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2019.02.02.


Azt hiszem, az elmúlt évek szociál- és oktatáspolitikájában az egymást erősítő negatív hatások mostanra teremtettek olyan helyzetet, amiben kimondható: az iskolákon belül megoldhatatlan, kezelhetetlen lett egy problémahalmaz, ami egyre több gyerekben csúcsosodik ki.

Eddig azt mondtam, lehetne másképp, még a rendszeren belül is. Lehetne máshogy viszonyulni az iskolának, a pedagógusnak, a szülőnek, megbeszélve egymással, levetkőzve a hatósági szerepet, összefogva más ágazatokkal, törekedve valami másra, ami működőképesebb.

Most azt látom, ez már nem segítene. Az arányok végképp eltolódtak, a probléma gyorsan óriásivá nőtt. A szegregálódó iskolákban főleg. És amikor egy osztályban már alig találni olyan gyereket, aki nem igényel egyéni bánásmódot, a pedagógus pedig egyedül maradt az osztályban több sajátos nevelési igényű, és még több tanulási nehézséggel és szocializációs problémával küzdő gyerekkel, eszköztelenül, miközben a munkája fokmérője a központi tananyag szerinti haladás, és az e szerinti eredményprodukálás, akkor ki kell mondani: így nem megy tovább. És nem a pedagógus a hibás, hanem egy olyan szakpolitika, ami figyelmen kívül hagyja a problémát, és valami rózsaszínű ködben azt bizonygatja: Magyarország jobban teljesít.

Mert eddig, bocsánat a kifejezésért, az iskolák még elhazudhatták a bajt. Eddig még lehetett hátra ültetni, nem baj, ha nem halad, csak ne zavarjon, dolgozatnál ő megkapja a tankönyvet, sőt be is jelöli a tanár, mit kell odamásolnia a kettesért, csak menjen tovább, a következő évfolyamra, és legyen már vége. Szabaduljanak meg tőle. „Úgy sem lesz belőle Einstein.”-hangzott a mindenkit megnyugtató indok. Eddig az általános iskolában még lehetett „túlélni” őket. A problémába a középiskola fulladt bele, a szakiskolák, akik nem tudtak mit kezdeni az alapkészséghiányos, szocializációs problémával küzdő gyerekekkel.

De már nem megy. Mert ennyien, ekkora problémákkal, már nem ülnek meg. Már nem lehet tőlük úgy csinálni sem, mintha tanítanának. Mert szétzilálják az órát, bántják a többit, beszólnak a tanárnak, kimennek, bejönnek, ahogy nekik tetszik, már nem lehet őket semmivel lekötni, már csak a balhézás érdekli őket, már ki lehet mondani: ön-és közveszélyesekké váltak.

Már csak egy eszköz maradt: magántanulóvá tenni. Ha pedig a szülőnél elérik, hogy kéri, és elérik, mert elege van az állandó behívatásból, a rendőrségig menő esetekből, belátják ők is, jobb, ha otthon marad, akkor az iskola fellélegzik. A legközelebbi állandó intézményi partner a gyámhivatal lesz, és a rendőrség. Mert innen nem vezet máshova az út. Vagy a kiemeléshez (de mitől lesz attól jobb a helyzet?), vagy a bűnözéshez. A tanulásnak vége. És mivel a gyerekközösségtől is elszakad, a szocializáció is teljesen más irányba vezet.

És hiába látom az okokat, ami idáig vezetett, az sem segít. Itt csak speciális intézményi összefogással lehetett volna valamit tenni. Pedig küzdöttünk érte is, nagyon sokat. Mikor óvodásként a családdal a faluba került, egy kis vadembert kaptunk. Csak a rombolás érdekelte. Verekedni, szétrombolni, széttörni, megütni, lerúgni, leköpni. Beszélgetni se nagyon tudtunk vele. Nagyon keservesen indult a fejlesztése is a tanodában, hiszen itt önkéntes a tanulás vállalása, ezt meg nagyon nem szerette volna. Játszani is csak a saját szabályai szerint akart. Öntörvényűen, nulla kudarctűrő képességgel, csak a saját érdekei szerint. Aztán lassan csak megkezdődött valami. Egyéni mentorral, játékosan, keresve a neki tetsző témákat. Sosem felejtem el, hogy elsírta magát, amikor a többiek a tanodában felköszöntötték a születésnapján… Az elsőt kétszer járta, de aztán, ha lassan is, de haladt.

Az első felismerhetetlen vonalkupacokból, ami egy tőle évekkel fiatalabb gyerek nyomhagyási tevékenységének felelt meg, lassan bontakoztak ki formák. A rajzban, a tanár mellett dolgozó fejlesztő asszisztensi támogatással egész jól haladt. A szabálytartásban, szocializációban még így is kevésbé. Nagy bizonytalansági tényezővel kezdtük mindig vele az órát, és bizony, örültünk, ha 10 percig sikerült a munkára koncentrálnia. Mégis, haladtunk vele. De többnyire így, egyéni foglalkozás formájában. Az önálló munkában, vagy a csoportban sokkal kevéssé működött.

Nyilvánvaló, hogy ezt a mai iskolarendszer képtelen így szervezni. Ezeket a gyerekeket nem lehet 20-25 fős osztályokban fejleszteni. Persze kiscsoportban, ahol mindenkire több figyelem jut, ahol az önálló munka szakaszosan váltogatható a személyes, szakember általi fejlesztéssel, ott menne. 5-6 gyerekkel. De a mai rendszer ezt nem teszi lehetővé. A fejlesztőpedagógus és pszichológus jelenléte, aki támogatná őket, a leszakadó térségek iskoláiban minimális, még arra sem elég, hogy egy látszólag folyamatos pedagógiai folyamat tervezhető legyen.

Szóval, marad a magántanulóság. Kilenc évesen. Marad otthon, ahol hetedmagával él egyetlen apró, ágyakkal teli szobában, egy rossz állapotú vályogházban, ahol a kártyás villanyóra az egyetlen, ami a 21. századi érzetet adja. Marad a fekvőbeteg dédnagyanyjával, a nagyanyjával, az anyjával, és hároméves kistestvérével, a nagynénjével, és annak párhónapos babájával. Mindannyian szakképzetlenek, hogy kinek hány osztálya van, nem tudom. Az apja börtönben van, az idén még biztosan nem szabadul. Marad ebben a térben, ebben a családban. Más gyerekekkel, vele egykorúakkal, vagy idősebbekkel alig találkozik majd. Nem lesz tagja olyan közösségnek, ami szabályok szerint működik. Nem fog tudni elsajátítani tudást sem, a magántanulóknak fenntartott foglalkozások tartalmában és időtartamában sem értelmezhető a tanulás és a fejlesztés fogalma.

Számára befejeződött az iskola. És az életnek az a szakasza is, ahonnan még másfele mehetett volna.

Írni, olvasni nagyon lassan tud. Ez is visszafejlődik majd. A családja nem fog tudni semmit hozzátenni egy olyan élethez, ami más irányba vihetné. Tőlük más mintát kap, és mivel ez az egyetlen minta marad neki, ezt követi majd.

Mi még egy darabig küzdünk érte. Pszichológussal, tanodával, és próbáljuk bevinni a művészetis órákra is. Igyekszünk a gyerekközösségben tartani, itt még egy darabig esélyt kap egy másféle szocializációra. De tudom, ez csak ideig-óráig működik majd. A probléma csak nő, és mi alulmaradunk. Már érzem, hogy elveszítettük. Kilenc évesen.

Mert egy olyan időszakban volt gyerek, mikor a rendszer hagyja, hogy a társadalomban a szakadék növekedjen. Ahol nem állítják meg az oktatási szegregációt. Ahol még mindig azt hiszik a döntéshozók, hogy a pedagógusok nyakába varrható ennek a felelőssége, és ők a hibásak azért, hogy a központi, mindenkire egységesen vonatkozó oktatásszervezés és követelményrendszer nem működik. Ahol a központi költségvetés fölülírja a helyi szükségleteket. Ahol még mindig az infrastruktúrában, a beruházásokban látják a megoldást, és nem a humánerőforrás biztosításában. Ahol, aki szegény, sérült, és ezekből adódóan problémás, az nem tétel. Az magára marad. Akkor is, ha kilenc éves.

Az ő példája nem egyedi. Sőt, egyre tipikusabbnak érzem. Ha egyszer fel is ismeri majd a szakpolitika, hogy mi történt, mit kellett volna másképp, őket akkor is elveszítettük. És azt hiszem, a gyerekeiket sem lesz egyszerű más útra vezetni. Az pedig, hogy ezeknek a gyerekeknek az aránya milyen lesz, az mindent meghatároz majd. Nem állunk túl jól. Ebben biztos vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése