2019. november 30., szombat

OKOS SZELÍDSÉG

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: TAMÁS ERVIN
2019.11.29.


Karácsony Gergely minden lépését szurkolók és ellenszurkolók zsivaja kíséri. Ráadásul a hajrá és a pfuj hangorkánja kiszámíthatatlanul ömlik egymásba, s jelzi azt az abnormális szekértábor-logikát, amely kizár bármiféle engedékenységet, közeledést. Ilyen légkörben nehéz elválasztani a konszenzust a túlzott alkalmazkodástól, a konkrét esetek pedig részben rutintalanságból, részben ügyetlenségből, megfelelni akarásból hamar az erőtlenség, rosszabb esetben a megalkuvás gyanúját keltik a bősz kritikákban. Hiába tűnne észszerűnek a „mi mások vagyunk” tétel tényekkel alátámasztott megalapozásának egy-egy gesztus, sem innen, sem onnan nincs bocsánat. A dzsungelharcosok elszántsága befészkelte magát a választók lelkébe, hiszen túl sok sértés, utálat, megalázás, kirekesztés gyűlt össze a társadalom kanálisában ahhoz, hogy ilyen alkalmakkor, meghazudtolva a hosszú éveken át elraktározott alapélményeket, ne a mocskos iszap bugyborékoljon fel. És nem biztos, hogy ez az érzés csak az úgynevezett kemény mag köreiben lelhető fel, az átlagos, a közélettől magát távolabb tartó választóban is keverednek az elvárások, maga sem tudja a benne dúló ellentétes reakciókat kielemezni, hogy a győzelem/vereség skálán mit díjaz vagy mit utál, mert egyszerre éhezik revánsra és békére, ugyanakkor hajlamos hol az egyiken, hol a másikon fölháborodni. Még abban sem hámozható ki egységes álláspont, amely a vitatható döntéseket kíséri, mert sokan a kötelező szolidaritással, netán az összehordott salak méretkülönbségével igyekeznek megmagyarázni bizonyos személyi konstellációkat: a kis piszok rehabilitálható a nagy mocsokkal szemben.

Hadállásokból, lövészárkokból könnyebb rombolni, mint építkezni, s ami másutt természetes, mármint hogy a helyhatóság emberei elsősorban szűkebb pátriájuk érdekeire fókuszáljanak, ne pedig a pártok diktálta szempontokra, idehaza ritka kincs. A főpolgármester egyezkedő alkat, nem óhajtja állandó riadókészültségben tartani ütegeit, bizonyos alapvetéseket leszögez ugyan, de ezeket a cövekeket a nagyérdemű hamar szem elől téveszti, ha számára indokolatlan reakcióval találkozik, amelyet túlzott simulékonyságként, sodródásként értékel, nem pedig követendő konszenzuskereső mintának. Márpedig az elmúlt hetekben bőven összefuthatott ilyenekkel, és Karácsony hozzáállásában magam is felfedezek hol méltányolható, hol gyengeségre utaló elemet, ráadásul sok a kényszer diktálta lépés ­– a visszhang pedig szinte mindig vegyes, van, aki ezt, akad, aki azt kifogásolja. Az abszurd plecsniosztogatáson, végkielégítéseken túl számos döntés egyben csapdahelyzet, amelynek feloldását sem így, sem úgy nem fogja kísérni össznépi örvendezés, a kormányzatot pedig nehéz lesz rávenni látványos, alkukat alátámasztó ellentételezésekre. Bizonyos munkálatok megrendelésekor kikerülhető-e s miként az országot átfonó oligarchaháló? Mikor, mi látszik meghátrálásnak, félelemnek, ügyetlenségnek, puhaságnak – különösen, ha soványka mellette az eredmény? A polgárok többsége ma már akkor is hallja a harci dobokat, ha azokat éppen nem ütik. Minduntalan összejátszásra gyanakszik. Éber, mert az erőviszonyok korántsem borultak fel annyira, hogy ne vélje úgy – a csend mögött már ott rejtőznek a kormányzat által előkészített robbanótöltetek. Sőt, egyik-másik már élesítve van, s illúzió azt hinni, hogy ezek békés úton hatástalaníthatók. Az ellenzéki önkormányzatok kezében persze lapulnak aduk, de ezek felmutatásához kellenek komoly háttéranyagok, kommunikációs csatornák, hadra fogható szakértők, szövetségkötések, viták – hogy ütőlapként funkcionáljanak. És akkor még szóba sem kerül a hatalom megannyi trükkje, nyomásgyakorlása, amely az ellenzékkel kapcsolatos kliséket hívja majd elő a legváltozatosabb módon és formában. És persze maguk is képesek gondoskodni ezek ébren tartásáról...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése