2020. február 2., vasárnap

LÁTHATÁR NÉLKÜL

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: HEGYI IVÁN
2020.01.31.


...a FIFA-tól származó megállapítást, mely szerint Magyarországon több a – besorolása szerint – hivatásos labdarúgó, mint amennyit Belgiumban, sőt Németországban nyilvántartanak. 

Ebből kitetszik: futballt imitálni inkognitóban a legjobb. Ha nem adsz egyetlen forintos labdát sem, és nem kerülsz a köztudatba, felvehetsz bármennyi dohányt a semmiért, az senkit sem zavar. Nem úgy van az, mint harminc esztendővel ezelőtt volt, amikor felháborodott tömeg kiáltozta a Vasas játékosainak a Boavistával szemben 2–0-ra elvesztett UEFA Kupa-mérkőzés után, hogy „dolgozzatok!” Annak idején még akadt tét, mert az angyalföldiek akkori és későbbi válogatott labdarúgók sokaságával – Mészáros Ferenc, Török Péter, Híres Gábor, Komjáti András, Farkas Tibor, Kiss László, Izsó Ignác, Várady Béla – léptek pályára, s három évtizede ez kötelezettséget jelentett akár a portugálokkal vívott párharcban is. A Boavista hajdanán negyedik volt a Sporting–Benfica–Porto-trió mögött, most viszont a középmezőny alján szerénykedik a bajnokságban, de azt hiszem, nem feltétlenül kellene kihívni; s ha a kockás mezes, kisebbik portói csapat mégis találkozna valamelyik magyar résztvevővel, arcizom sem rezdülne az ellenfél diadala láttán.

A semmibe veszett – akárcsak a régi, nagy, világszínvonalú magyar futball – az is, hogy Magyarországon hatmillió dollárért vettek és 2,7 millióért adtak el futballistát. E két szám maga a nihil, s nem pusztán azért, mert deficites az egyenleg. Hanem főként azért, mert ezek az összegek nem tételek a nemzetközi labdarúgásban, az efféle elenyésző forgalom Európa legszélső pereméről, Kelet külsőről árulkodik. Pedig a kincstári részvétel arányaiban feltétlenül jelentős – az MLSZ bevételei 2011 és 2018 között, jórészt állami forrásból, megtízszereződtek –, ellentétben a jegyekből és bérletekből származó szerény forgalommal, amely mindössze három százaléka a klubok árbevételének. A nem pia­ci alapú pénzeső, ha társadalmi üggyé nem is, politikai kérdéssé vált, és kormánypárti körökben „sportbarát környezetet” szokás emlegetni. Ám fennáll a veszély, hogy ez éppen sportellenes miliő, mert a minden feltétel nélkül kapott milliók – sőt milliárdok, százmilliárdok – nem késztetnek semmire, és a magyar futball a legjobb esetben is ugyanott tart, ahol tíz évvel korábban tengett. A válogatott 2009 decemberében ötvennegyedik, 2019 végén ötvenkettedik volt a világranglistán; a Debrecen 2009-ben a BL-ben játszott, míg tavaly az FTC Európa Liga-szereplését ünnepelték úgy némelyek, mintha Schlosser-, Sárosi dr.‑, Albert-, Nyilasi-féle nívón sziporkázott volna a zöld-fehér garnitúra; s egyáltalán, a hazai labdarúgás rendszere nemhogy versenyképes csapatot, de akár csak néhány nemzetközi szintű játékost sem képes előállítani.

Védelmezői közben azzal mentegetőznek: a mai futball egészen más, mint a régi idők focija, amelyet még „négyszögletes labdával” játszottak. Ez persze üres kifogás, hiszen képzeljük el Brazíliát, amint labdarúgó-rajongói azt kérdezik, ugyan ki volt az a Pelé, Garrincha, Rivellino, Tostäo; Itáliát a Mazzolákra, Fach­chettire, Riverára, Rossira (nem Marcóra: Paolóra) legyintőkkel; Németországot a Fritz Waltert, Rahnt, Beckenbauert, Gerd Müllert lesajnálókkal; Angliát a Bankset vagy a két Bobbyt, Moore-t és Charltont passzolókkal. Pénzre „fordítva”: Sándor Károly 1956-ban, majd Berendy Pál 1958-ban az akkori csúcsösszeget kapta volna a huszadik század legjobb klubcsapatától, a BEK első öt évadában szériában győztes Real Madridtól. Egyikük sem lett Puskás Ferenc spanyol fővárosi klubtársa, de az biztos, hogy mindkettő a világszínvonalat képviselte. Megannyi honfitársával együtt. Mert hosszasan lehetne sorolni a „Csikarral” és „Botonddal” egy kategóriában lévő – vagy talán még náluk is különb – magyar spílereket, ha persze nem is a mostani készletből. Sándor és a többiek úgynevezett kalóriapénze 800, győzelmi prémiuma 400 forint volt. Alfredo di Stefano, a dúsgazdag madridi ikon ennyiért nem is edzett volna.

Jelenleg idehaza ellentétes a helyzet: zsozsó van, zsuga nincs.

Ezért hagy hidegen szinte mindenkit a nem létező játék és a létező zseton. Labdarúgás helyett a fájdalom hasít: a magyar futball immár nem csupán a nemzetközi színtéren, de gyakran még itthon sincs a láthatáron.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.