2020. június 7., vasárnap

A TRIANONI ÁROK

NÉPSZAVA
Szerző: MÁRTON LÁSZLÓ
2020.06.06. 



Száz év alatt a mindenkori hatalom mindenkori érdeke volt, hogy a számunkra fájdalmas történet okait lila ködbe burkolják.

Száz méter hosszú, négy méter széles és négy méter mély. Az Alkotmány utcából indul és a semmiben végződik. Legyünk objektívek: nem a teljes semmiben, mert a végén gránittömbbe rejtve lángcsóva táncol. Ha Vergilius állna előtte, hihetnénk, hogy a pokol bejárata – de nem áll ott. 


Így csak töprenghetünk. Árok, amelybe Magyarország szekerét borították úgy, hogy egy évszázad alatt se kászálódhat ki belőle? Lövészárok, amelyből kiugorva megrohamozzák…, a micsodát? A Parlamentet? Az árok mélyén hasra feküdve békaperspektívából látható a világ? Figyelmeztető jel: éppen regnáló pártunk és kormányunk (esterházyasan: kárunk és portmányunk) ezzel véd meg a világ ellen? Ellenkezőleg: a világ ásta, hogy megvédje magát pártunktól és kormányunktól? 

Tartok tőle, hogy ennél is többet akartak szimbolizálni. A tér és környéke 1944 előtti állapotának visszaállítása? Juj, de nagyot tetszett hazudni! Eltűnt Károlyi Mihály szobra (ő utasította vissza a békefeltételeket: Nem, nem, soha!), visszatért helyébe Tisza István, aki a vesztes háborúba hajszolta az országot. Eltűnt Kossuth, amikor elfogyott a regimentje…, jött helyébe Kossuth és kormánya, megalázva, lehajtott fejjel. A szoborcsoporttól nem messze lobogott az 56-os forradalom lángja. Eltűnt mindenestől. Elbújt Nagy Imre a Margit híd alá, annyira szégyellte az egészet. 

Felesleges töprengés. Ez a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye. Az Árok! És akinek ennyi jó kevés, mehet Budára a Szent György térre. Oda is raknak egyet. Pécelen, Kistarcsán nagyon hiányzott, kaptak ők is, de ott azért kisebb a forgalom.

Csonka történelem


Trianon története persze nem száz évvel ezelőtt kezdődött – sokkal korábban. Tamás Gáspár Miklós, valószínűleg Magyarország legműveltebb embere, felsorolta a minap, mi mindent nem ismerünk a trianoni szerződés és környezetének irodalmából. Valami keveset talán a magyar forrásokból, úgyszólván semmit a külföldön kiadottakból, és ami legsúlyosabb, a semminél is kevesebbet a Monarchia utódállamaiban, szomszédainknál született művekből. Száz év alatt a mindenkori hatalom mindenkori érdeke volt, hogy a számunkra fájdalmas történet okait lila ködbe burkolják. Erre kellett (volna) négy nemzedék történeti tudatát, önképét, jövőképét építeni. 

A Trianonhoz és onnan a hitlerizmushoz és a második világháború végéhez vezető útból semmit nem érthet az, aki csak az olyan baromságokat ismétli, mint „Csonka Magyarország nem ország / Egész Magyarország mennyország”. Bibó István több esszéjében elemzi, hogyan lehetett volna a Versailles-ban felvázolt rendezési kísérletből egész Közép-Kelet-Európa számára békét és nyugalmat hozó megoldás, és ehelyett hogyan készítették elő a következő katasztrófát. De a semminél is kevesebbet érthet meg az, aki a felelősséget a magyar uralkodó osztályt felmentve mindig máshol, ha lehet, a térségtől minél távolabb keresi. Az eleve bonyolult és a különböző szereplők által a lehetetlenségig bonyolított problémakötegből egyet emelnék ki. A kor magyar véleményformálói közül kivétel nélkül mindenki a történelmi magyar állam keretein belül kereste a megoldást. Negyedszázad elteltével Bibó mondta ki, hogy ha az „egész Magyarország” délibábjának kergetése helyett önként elengedik az önállóságra, vagy az anyanemzethez csatlakozásra érett országrészeket, a megegyezésből kialakult határok jóval kedvezőbben alakultak volna, mint amit a trianoni diktátum végül meghagyott. 

Akik tudták, azok se kívánták tudomásul venni, hogy a nagy világégés utáni átrendezés nem korlátozódott a Kárpát-medencére. Ausztriától elvették Dél-Tirolt, Németország hatalmas területeket kényszerült átadni Lengyel- és Csehországnak, a Közel-Kelet francia és angol érdekszférákra osztott aknáit pedig máig nem szedték fel. Természetesen mindenkinek a maga fájdalma a legerősebb, de ha az ellenérvrendszer fókusza tágabbra nyílt volna, hatásosabb lehetett volna. 

Az empátia, tudomásul vétele annak, hogy mit gondolnak szomszédaink, és mit gondol a világ, minden esetben kevesebb kárral járt volna, mint az „egyedül vagyunk”, a végsőkig kitartás heroikus póza, amely így egyenes vonalban elvezetett a végsőkig – a visszafordíthatatlan katasztrófáig...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése