2020. június 25., csütörtök

ÁRNYÉK-POSZT

ÉLET ÉS IRODALOM / MŰBÍRÁLAT
Szerző: HERCZOG NOÉMI
2020.06.19.


...Úgy maradt el idén a 20. – jubileuminak nevezett – POSZT, hogy a hiánya aligha tűnt fel bárkinek. Mármint a vezetőin kívül, akikről tavaly írta meg a Pécsi Stop, hogy két év alatt 118 milliót csorgattak át saját cégükbe. Megalakult viszont a partizán-POSZT: bár Gulyás Márton hangsúlyozta, hogy nem konkurál, mégis úgy lehetett érezni, hogy vonzó árnyékkormány módjára vette át az évek óta csak látszólag létező kísértetfesztivál helyét. Az új POSZT-ot a közéleti aktivista online tévé, a Partizán keretében az exkrétakörös Gulyás és stábja, többek közt Tési Dóra szervezte, akik – nomen est omen – nagyjából a színházak bezárásával egy időben vették át Magyarországon végképp a közszolgálati média szerepét. A POSZT, azaz Pandémia Okozta Színházi Találkozó című sorozatuk négy napig tartott, naponta három beszélgetéssel, a nap végén egy-egy koncert. Bár a Teátrumi Társaság elnöke, Szabó László „jópofának” értékelte a névválasztást, én nem viccelném el. Megindító volt végignézni, ahogyan a mostanáig atomizált, nem a szolidaritásról és a párbeszédről elhíresült színházi szakma meghívottjaiból egyszer csak elkezdett áradni a szó. Mint akitől ötven éve nem kérdezték meg, hogy van. Diagnózis: minden tekintetben tragikusan. De erről most legalább végre lehetett nyilvánosan beszélni. Mármint azoknak, akik eljöttek: mert nem csak a döntéshelyzetben lévők között volt alacsonyabb a megjelentek száma a meghívottakénál, de úgy hallani, sokan féltek elfogadni a meghívást. Pedig a program abban a tekintetben is páratlan volt, hogy Gulyás Márton létrehozott egy erőteret, amelyben anélkül lehetett beszélni és akár vitatkozni, hogy valaki le akarná győzni a másikat. Érdemes visszahallgatni a Partizán YouTube-csatornáján: valami talán elkezdődött.

Zárójel, de azért lényeges: a POSZT problémái viszont nem a NER-rel kezdődtek. A „szakmai” beszélgetéseknél maradva ezek mindig előadásokra és esztétikai kérdésekre korlátozódtak. Majd az utóbbi években végképp PR stílusra váltottak, és ezzel párhuzamosan egyre többen kezdtünk elmaradozni. Talán túl könnyen adtuk fel, de ebben a formában én például nem láttam reális esélyét annak, hogy ez a platform lényegi kérdések megbeszélésére is használható. Egy tagadhatatlan előnye volt a POSZT-nak mindig is, de az utóbbi években már ez is alig volt érzékelhető: hogy egy hangyányival mobilabbá alakította a vízfejű magyar színházi struktúrát, és Pécsre is eljutott néhány előadás. Úgy lehetett tenni, mintha a magyar állam vezetői gondolnának valamit a kultúra nem budapesti hozzáféréséről. (Hogy mit gondolnak róla valójában, az viszont épp a napokban vált egyértelművé: a társadalmi mobilitást megcélzó és a kulturális szegénységet enyhíteni hivatott Déryné Program a budapesti színházi nevelési társulatok és tantermi előadások vidékre utaztatása helyett útjára indította az ebből az alkalomból alakult Széchenyi István Történelmi Vándorszínházat a kereszténység népszerűsítésére. Egymilliárdból.)

Most viszont valaki végre komolyan vette, hogy szakmai beszélgetés nélkül nem fesztivál a fesztivál: hogy nem elég rábökni tizennégy előadásra, mert a lényeg a közös gondolkodás. Valami olyasmi, amit a nagyszerű Zubek Adrienn úgy foglalt most össze, hogy „számos programból összeáll egy koncepció, ami valamifajta társadalmi mobilitást céloz”, és ezzel tulajdonképpen megadta a kultúra számára érvényes definícióját. Volt bátorsága felvállalni, hogy nem lehetséges világnézettől függetlenül beszélni arról, mit jelent a kultúra. És az első igazi POSZT egyik legnagyobb értéke pontosan ez volt: a felvállalt értékek. Igaz, néha a kérdésbe foglalva: páran vissza is jelezték – joggal –, hogy Gulyás néha sugalmaz. De mégiscsak hasznos, hogy elhangozhatott: a megélhetési válság akár alapját is képezhetné egy összefogásnak. Ő és több meghívottja – Gáspár Mátétól Rihay-Kovács Zitáig –megfogalmazták, hogy miközben megjelent 37 milliárd forint az előadóművészeti támogatásban, a vidéki és fővárosi színházakban minimálbéren dolgoznak a színészek és a háttérszakmában dolgozók. A fenntartó égeti el ezeket a pénzeket, miközben nem kell elszámolnia azzal, hogy miért borult az egyensúly, miért nem érvényesülhet az előadóművészeti törvényben előírt műfaji sokszínűség, holott tonnaszám ömlik a pénz a területre. Például lovasszínházra („lófoci” – idézet: Fodor Tamás). Pénz tehát van, de még az Örkény Színház műszakja is kimenekül külföldre mosogatni, mert különben éhen döglik. A színészeknek és a háttérszakmák képviselőinek pedig felkopik az álluk, mégpedig műfajokon és a rájuk sütött politikai stigmán átívelően: vagyis az lenne a cél, hogy a jobboldalinak bélyegzett színházakból is merjenek belépni a színészek a szakszervezetbe. A fentiek pedig azért tudtak ilyen nyíltan elhangozni, mert volt egy felkészült (és fáradhatatlan) moderátor, aki néha tévesztett ugyan, de alapvetően végre nem álsemleges civilséggel fordult vendégei felé. Mi több, képes volt őket politizálni. Az egyik leginkább probléma- és cselekvésorientált panel (bár Szabó Kimmel Tamás Benedek Miklós-utánzását se becsülném alá!), Rajkai Zoltán ígéretes kezdeményezésébe, a szinkronszínészek érdekképviseletébe engedett belelátni. Egy másik panelből pedig azt is megtudhattuk, hogy a harminc alatti színészek szakszervezeti mozgalmát is szervezik...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése