2020. június 6., szombat

„ÁT KELL ADNOM A FIAMNAK” – EMLÉKEK ÉS PROGRAM A 100. ÉVFORDULÓN

VÁLASZ ONLINE
Szerző: BÖDŐK GERGELY
2020.06.05.


Vajon el lehet-e beszélni egy Budapestre született gyermeknek a sodró felvidéki magyar múltat, gondosan becsomagolt titkait? Ezt a kérdést teszi fel történész vendégszerzőnk. Bödők Gergely személyes hangú esszéjében azon is elmélkedik, mi segíthet a magyarságon Trianon 100. évfordulóján. Arra jut: erős szavakra van szükség. És nem, nem a magyar, hanem az utódállami vezetőktől. „Garantálja, hogy állítólagos illojalitásunkkal nincs többé riogatás. Hogy őszintén meg akarnak ismerni minket, hogy másságunk kulturális kincs nekik is. Hogy tényleg számítunk, hogy híd vagyunk, hogy a folyók és vasúti sínek mindkét oldalán otthon vagyunk mi is.”

...Mostanában többen megkérdezték, hogy mi segíthet az évfordulón. Azt hiszem nem kell a buksisimi, nem kellenek a rossz dikciójú középiskolai közhelyek, a gyásznak és a fájdalomnak szavakat kölcsönző lírai megfogalmazások, az összehúzott ünnepi farpofák és az erőltetett, tornasoros vigyázzban állás. Se a dacosan kemény tekintetek, se a feszes pózban, lebiggyesztett ajkakkal előadott panaszos versek és nosztalgikus sírós összekapaszkodások. 2020-ban már nincs ezekre szükség; helyükre tehetjük az átlátszó patetikusság és a megértő szánakozás hasztalan kellékeit.

„A szavak ereje a legnagyobb” – olvasható a graffitin, amelyet a zuglói vasútállomás peronjához vezető lépcsőkön fotóztam. Az ismeretlen szerzőnek igaza van: erős szavakra van szükség. Kászálódjon ki egyszer valami szomszédos utódállami fejes a metálfekete Merciből, barátságosan köszönjön, kuporodjon mellénk és töltsön nekünk is a magáéból. Aztán veselkedjen neki egy őszinte mondatnak. Mondja ki végre az, aki az utolsó pofont adta, hogy tudjuk, hogy ez nem egészen volt kóser és megérti, hogy ez fájt, hangyányit átérzi, hogy egészében miért lenyelhetetlen még ma is. Mondjon olyat, hogy ez ugyan épp száz éve így alakult, de túl hosszú a közös múltunk ahhoz, hogy ne építsük együtt a jövőt. Olyat, hogy mostantól ténylegesen egyenjogú állampolgárokként élhetünk, ahol államalkotó nemzetiségek vagyunk mi is, szabadon mondhatjuk el anyanyelvünkön a véleményünket, a magyar felirat magától értetődő, megszokott természetesség, magyar iskoláinkban saját történelmünket tanulhatjuk, ha kulturális- vagy területi autonómiát akarunk, akkor élhetünk olyanban, hogy többé nem érvényesek a Beneš-dekrétumok, hogy mostantól nem lehet a magyarkérdéssel szavazatokért ácsingózni és hogy garantálja, hogy állítólagos illojalitásunkkal sincs többé riogatás. Hogy őszintén meg akarnak ismerni minket, hogy másságunk kulturális kincs nekik is és kiaknázatlan erőforrás. Hogy tényleg számítunk, hogy híd vagyunk, hogy a folyók és vasúti sínek mindkét oldalán otthon vagyunk mi is.

Az kellene, hogy a bántások és a sok álszent mosolygás után mondjon valaki valami használhatót, számon kérhetőt és egyértelműt. És akkor végre mi is elmondhatnánk, hogy tudjuk, hogy Trianon előtt se volt minden rendben, és értjük mi is, hogy ami nekünk jó volt, az másoknak riasztó és kevés, és a magyar politika néha vak volt, süket és szűkkeblű.

A belőlünk felbugyogó őszinte szavakból így bátor mondatok és erős történetek állhatnának össze. Szelídek, haragosak, viccesek, tragikusak – összességében mindegy is. Megidéznék az elveszített hazát, a kölcsönös megalázásokat, a félelmeket, a nemegyszer nevetséges kisszerűségeket, elmaradt nagyvonalúságokat, horpadt ostobaságokat, bántó gesztusokat és ordas bosszút...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése