2020. június 8., hétfő

TGM: GÖNCZ ÁRPÁDNÉ HALÁLÁRA

HVG ONLINE / ITTHON
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2020.06.08.



A magyar demokrácia antifasiszta és antisztálinista öröksége halott. De élt.

Kilencvenhét esztendős korában elhunyt Göntér Mária, Göncz Árpádnak, a Magyar Köztársaság korábbi elnökének az özvegye. Néhány napja.

Én életemben mindössze kétszer beszéltem vele, és bizonyára írnak majd róla, akik közelről és jól ismerték ezt a nagyszerű magyar asszonyt.

Véletlenül azokban a napokban halt meg, amikor Trianon centenáriumának az alkalmával fölmérhettük, hogyan vált Bibó és Göncz nemzedékének tiszta beszéde üresfejű, zavaros, kicsinyes locsogássá minden „oldalon” – súlyos alkalom rá, hogy mindenki megérthesse: mekkora a hanyatlás és a züllés.

Göncz Árpád életét a nem kommunista antifasiszta ellenállás, a nem kommunista baloldal és – logikusan – 1956 tette naggyá. Mellette ott állt a felesége és négy gyermekének anyja, keményen és rendíthetetlenül, Göncz börtönévei alatt is, és mindvégig. Életüket – a szó hétköznapi értelmében – tönkretette a zsarnokság, a börtön, az üldözés, a kitaszítottság.

De az ellenállás szelleme ezt – noha nem tagadható a szenvedés és a keserűség – azért jutalomként és kitüntetésként is értette. A magyar demokrácia antifasiszta és antisztálinista öröksége halott. De élt.

Én őszintén örülök, hogy Bibó István nevét ma oly ritkán veszik a szájukra a hozzá méltatlanok.

Inkább a feledés, mint a bemocskoltatás.

Göncz Árpád személyében – s a mellette összeszorított szájjal, mosolytalanul ott állt hősies felesége – ez a hagyomány legalább jelképesen nemessé és szabaddá avatta pár évre az időközben megszüntetett Magyar Köztársaságot.

Göncz Árpád elnöksége nem volt hibátlan és nem volt következetes.

De hát Istenem! Ki merheti bírálni ennek az utolsó nagy történelmi nemzedéknek az alakjait – vétkeiket akár –, akinek nincs szava arról az elbutult, kicsinyes önzésről és a szó minden értelmében magyartalan stílusról, amely ma óvodától laktanyáig önti el ezt a szegény országot a maga savanyú unalmával, s amelyet „indulatosnak” képzel az, aki még sose érzett szenvedélyt.

Göncz Árpádné ezer fájdalomtól barázdált arcáról, szemüvege mögött szomorúan mosolygó szeméről lerítt a gondolat: „Ismerlek benneteket. Látom, mit csináltok. Egyetlen szavam sincs hozzátok.”

Hát nem. Nem sikerült.

1945-47 és 1956 – ugyancsak nem tökéletes – demokratikus terve kudarcba fulladt, sőt: feledésbe merült. (1989-ről és szelleméről csak bárgyú rágalmakat olvashatunk.)

A kudarc: kudarc, nincs mit szépíteni rajta.

Kár, hogy a köztársasággal együtt bukott a nagyság és a méltóság.

Isten nyugosztalja Göncz Árpádnét és mindazt, ami végképp elveszett


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése