2020. július 16., csütörtök

HOGY A KINYÚJTOTT KÉZ NE LEGYEN SOHA ÜRES

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- ORDÍTOK BLOG
Szerző: Swan Edgar
2020.07.16.



Időnként előfordul, hogy egy mondat beleakad a lelkembe és képtelen vagyok szabadulni tőle. Ez történt most is. Sokunkat nagyon megrázott a cserdi polgármester váratlan, tragikus halála. Valami olyasmi tűnt el az életünkből, amire pedig nagyon nagy szükségünk volt. És kivételesen nem csak utólag tudtuk, mennyire fontos nekünk – általában így szokott lenni -, hanem mindvégig tudtuk. Olvastam a megemlékezések, bejegyzések sorát, sokan ismerték személyesen Bogdán Lászlót. Láttam emberi megnyilvánulásokat és olyat is, amin átsütött valami, ami nem jó. Rosszindulat, irigység, nem tudom pontosan, mert nem ismerem az okát, de valami csúf. Többen emlékeztek arra, hogy Bogdán mennyire szeretett adni. A cipőt levette a lábáról és adta volna, ha kéri valaki, a pólójából azonnal kibújt, amikor egy ismerőse megdicsérte. Engem egy ehhez hasonló pillanatfelvét érintett meg, a mesélő személyét nem ismerem – ezek a megemlékezések megosztásokkal terjedtek a neten, amíg végül lekopott róluk az eredeti mesélő neve -, de talán nem is fontos. Arról szól a történet, hogy Bogdán László rendszeresen vitt a stúdióbeszélgetésekre cigánylecsót, mézet, gyümölcsöt, zöldséget és szétosztotta a szereplők között. Egyszer valaki mondta neki, hogy biztosan van, aki ennek nagyobb hasznát veszi, ők ott, a stúdióba meghívott vendégeknek nincs feltétlenül szükségük rá. Mire Bogdán valami olyasmit válaszolt: Tudom. Erre nekem van szükségem.

És igen, ebben az egy mondatban benne van minden, az egész élet, annak minden keserve és csodás szépsége. Adni jó, adni a legtisztább és legönzőbb öröm. Amikor valakinek már semmije nincs, amit a másiknak adhatna, akkor ért le az emberi lét legaljára, az emberi méltóság és a tulajdon élete között emelt betonfalhoz. Szép mondás, hogy a pénz nem boldogít és megfelelő szögből nézve bizonyára igaz is. Önmagában persze nem boldogít, miért is boldogítana egy darab papír? De amit azzal a darab papírral meg lehet szerezni, az igenis boldogít. Boldogít az étel az asztalon, a cipő a gyerek lábán, a gyógyszer, amire szükség van, a színdarab, amit meg tudsz nézni, a helyek – akár csak a közeli város – ahová el tudsz utazni. A biztonság, annak a tudata, hogy legalább a holnapért nem kell aggódni, hogy nem üres a hűtőszekrény, hogy egyáltalán van hűtőszekrény, ezek fontos dolgok. A pénz nyújtotta boldogság nem a tengerparton és nem a kaviáros tányér mellett kezdődik, hanem a kamrában sorakozó babnál, krumplinál, a hűtőben a vajnál, felvágottnál, sajtnál, a tejes doboznál, a szelet csokinál a gyereknek.

Ha ez megvan, akkor már adni is tudsz belőle. Talán csak egy kiflit, egy tányér lecsót, de adni tudsz. És ez az, amire az embernek a legnagyobb szüksége van. Az adni tudás képessége, nem a mentális, hanem a fizikai képessége. Hogy megtehesd. Sokan adakozunk. Arctalanul, névtelenül. Nem mi visszük a rászorulóknak a pénzünkből vásárolt élelmet, gyógyszert. Nem mi adjuk a gyerek kezébe a játékot, a használt, de jó állapotú ruhát. Nem találkozunk közvetlenül, nem nézünk a szemébe. Ez így bizonyos szempontból biztonságosabb, kényelmesebb. Adhatunk úgy, hogy nem kell szembesülnünk annak a fájdalmával, akinek el kell fogadnia...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése