2021. július 12., hétfő

AMI A CSALÁDBÓL JÖN

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.07.11.


Kicsit folytatom még a szegénységről szerzett tapasztalatok megosztását. Leginkább azért, hogy érzékelhetővé tegyem, hogyan öröklődnek át viszonyulások, mert ha ezt értjük, talán jobban el tudjuk fogadni, hogy nem minden személyes döntés kérdése.

Dönteni ugyanis az tud, aki előtt többféle alternatíva van, és rendelkezik azzal a világlátással, tudással, amivel különbséget tud a lehetőségek között tenni, és aztán van ahhoz is képessége, hogy azokat kihasználva elérhesse a célját. Amiről azért nem árt tudni, hogy az élet annyit enged ebből, hogy fenntartsa valahogy magát a következő napon is, vagy tervezhet bátrabban, hosszabb távra is.

A szegénységben szocializálódás is többféle. Amikor erről van szó, mindig van, aki odaírja, ő is szegény volt, de ő akart, nem várta, hogy majd megoldódik valahogy a problémája, ő maga tett érte, fogcsikorgatva, nélkülözve, és elérte a célját. És mélyen megveti azokat, akik nem akarnak annyira a sorsukon változtatni, mint ő, és még segítséget is kérnek. Neki se segített senki, mégis…stb.

Igen, mindig ez az akarás… Az igény megvan a változásra, hiszen mindenki szeretne jobban élni, de nincs meg hozzá a kitartás, a hosszabb távon is fennmaradó motiváció, kudarctűrés, szorgalom, ami nélkülözhetetlen lenne. Ez a hiány érződik az iskolában is, és a munkával kapcsolatban is. Rövid távon, egy-egy szakaszban működik minden, de ez nem elég a változások beépüléséhez, fenntartásához. Az iskolában az ötös után ott lesz az egyes, hiába várja a tanár a korrepetálásra, vagy tehetséggondozásra, nem megy el a gyerek, és rögtön megfogalmazódik: hát, ha ő nem akarja, akkor nem lehet mit tenni. Aztán egyre több lesz az egyes, pedig a képességek nem ezt jósolták. Csak hát a szorgalom, a kitartás, az hiányzott.

A munkavállalásnál sem véletlen, hogy a munkaadók ilyenkor heti kifizetéssel dolgoznak, mert korántsem biztos, hogy a második hétre is marad még motiváció. Elég, ha nagyobb a meleg, vagy egyszerűen csak fárasztóbb a munka, mint gondolták, és máris megszakad az “akarás” lánca. A társadalmi vállalkozásunkban nagy megtapasztalásokat szereztünk ezekről. És látjuk a mobilitást vállalóknál is, milyen gyakran van szünet a munkára történő elutazásban.

Minden azon múlik, milyen mintát ad a szülő, a gyereknek, ez alapozza meg azt az értékrendet, amire aztán életstratégia épül. A generációs szegénységben jellemzően ugyanazt. Ám ha a szülő nem kapott sem a családjától, sem az iskolarendszertől eleget ahhoz, hogy másképp éljen, nem tud mást átadni, csak ugyanazt a mintát.

Én most 61 éves vagyok, és amikor gyerek voltam, én abba születtem bele, hogy mindenért meg kell dolgozni, nem tétlenkedhetünk, amit tudunk, meg kell termelni, kertet művelni, állatokat tartani, nyáron befőzni, hogy télen is legyen a kamrában valami, de tudni kell varrni, kötni, hogy amit tudunk, azon spórolhassunk, azért ne kelljen fizetni másnak. Mondjuk úgy, hogy az önfenntartás magas, szintjén éltünk, falun, ezt láttam a nagyszüleimtől, szüleimtől, természetes volt, hogy én is ezt tartottam alapvető viszonyulásnak.

A szüleim generációja még inkább megtapasztalta ezt. Emlékszem, mikor valamelyik gyermekem született, és az egyik nagynéném meglátogatott, (akkoriban ez szokás volt), épp főztem, paradicsomlevest, és rizst főztem bele. Egy csészében mostam meg a rizst, és beleöntöttem a levesbe. Aztán letettem a csészét, és kavargattam a levest. Ő ott állt mellettem és figyelte. “Várjál csak…” -szólt hirtelen, és kézbe fogta a csészét, aminek az alján még ott maradt két-három szem rizs. “Tegyük bele ezt is…”-mondta, és belehúzta a rizsszemeket a levesbe. Hogy az se menjen kárba.

Így éltünk, ezt hoztuk magunkkal. A férjem még inkább. Mi ma is nagyon ügyelünk pl. arra, hogy ne dobjunk ki ételt. Már megengedhetnénk maguknak sok mindent, néha egymásra is nézünk, nevetve, és megállapítjuk: nem megy. Nem tudunk olyan fejjel gondolkozni, amiben nem vetjük össze az árakat, amit pazarlásnak érzünk, vagy túl drágának, inkább nem választjuk. A szocializációt, amiben felnőttünk, nagyon nehéz átlépni.

Azért osztottam meg ezt a személyes vonalat, hogy jelezzem a magam példáján is, mennyit jelent a családi példa, ami sosem hangzatos mondatokkal, hanem a napi tevékenységbe ágyazva lett az életünk szervező vonala.

Ha most ezt a generációs szegénység példáján nézzük, ott a szocializáció nem ezt a takarékoskodó, önfenntartásra törekvő viszonyulást eredményezi. Ott az egyik napról a másikra élés a meghatározó, az, hogy mikor van, akkor az alapszükségletek, vágyak kielégítése maximális. Nincs olyan, hogy olcsóbb lenne, ha az alapanyagokat vennék meg, és nem a fagyasztott félkészt, így tovább elég lenne a pénz. Akkor csak az az üzenet megy át, hogy “most van pénz, most meg lehet venni”.

Próbáltam nemrég egy anyukánál azzal az önfenntartási képességgel, amivel én bírok, segíteni, megtanítani egy egyszerű kevert tészta sütését, kiszámolva, megmutatva, hogy töredékébe kerül, mint a bolti, és a gyerekei szerették ezt is. Akkor úgy tűnt, tudunk e mentén is változást elérni, aztán változott a helyzet, másféle hatások is beleszóltak. Sosem fogom elfelejteni az élő videózásukban előadott kritikát, amiben a gúny tárgya lettem a családban, mert “ki hallott már olyan hülyeséget, hogy tésztát süssenek?!”.

Nos, itt azért nagyon elgondolkodtam, hogyan és mikor találhatunk fogást az önfenntartás számunkra természetes, számukra viszont nevetséges megalapozásán. Sokan hiszik, hogy csak ennyi, meg kell nekik mondani, mutatni, és belátják, mennyivel könnyebb így, aztán ők is úgy csinálják. Hát, nem ilyen egyszerű.

Ráadásul ott van még ez az általam is sokat emlegetett fogyasztói társadalmi hatás. Ami mindenben azt üzeni, fogyassz, vásárolj, élj kényelmesen, ne fáraszd magad, mutasd, mid van, szerezd meg mindenáron, hiszen az vagy, annyit érsz a világban, amit ebben a vásárlói szerepben fel tudsz mutatni. Ez mindenkire hat, keményen, és nehéz neki ellenállni minden társadalmi csoportban.

Hosszasan tudnám még sorolni az átörökítést, a mintát. Akinél sikerül elérni pl. a környezet iránti igényességet, ott a szülő példáján a gyerek is máshogy viszonyul. Nemcsak otthon, de az iskolában is. Ahol nincs szemét a ház körül, ott nem dobja el könnyedén a szemetet az utcán sem. Az az apuka, aki a kocsiból kidobja az üdítős flakont, vagy épp kiüríti a cigarettacsikkeket az ablakon át a tartóból, ott a gyerek is így tesz majd.

Sok örömteli változást megéltünk már, de így is vannak családok, akikkel nem tudunk elmozdulni. A legfontosabbnak tartjuk, hogy maga a közösség tudjon megfogalmazni elvárásokat, viszonyulásokat, és ehhez igazodjanak a családok. Velük kell ezt kialakítani, mi csak segíteni, támogatni akarjuk, azzal a tudással, amit a többségi társadalomból hozunk, és amiben értjük, mitől lenne könnyebb az elfogadásuk. Mindig úgy próbáljuk, hogy segítsük azokat a vonalakat, amelyek egy másfajta, tervezhető, legális jövedelmen alapuló életstratégia felé visznek, és nehezítsük azokat, amelyek nem. Ez utóbbi leginkább abban realizálódik, hogy akik ezt az utat választják, nekik nem segítünk. Aki viszont elindul az önfenntartás felé, részese a közösségnek, és él a felkínált lehetőségekkel, őket támogatjuk.

A támogatások üzenete pedig a gyerekekig elér. Látják, hallják, ki, miért kap segítséget, és ki, miért nem. Persze ez nem ilyen egyszerű. Mert aki nem partner, abban mindig van egyfajta igazságtalanság-érzés, amit aztán ki is nyilvánít, a családban mindenképp. A gyerekre így kétféle, ellentétes hatás zúdul, amiben ő nem tud eligazodni. Mivel a szülő hatása az erős, azért ő is igazságtalannak éli meg a helyzetet. Ilyenkor nagyon nehéz. Mert a gyerek miatt mi szeretnénk segíteni, a szülő meg úgy érzi, minket úgy lehet “büntetni”, ha a gyereket nem engedik hozzánk. Patt helyzet, ami általában egy idő után feloldódik, de addig sokat veszítünk a gyerekek fejlesztéséből. Ezért fontos, hogy próbáljunk a bevonódás lehetőségét mindig nyitva hagyni. Hiszen nem kényszer vagyunk, csupán lehetőség. Annak aki akar változni. Aki meg nem, nos, neki meg azért kell segíteni, hogy ő is akarjon. Ez az igazi nagy kihívás. De máshogy nem megy. Muszáj segíteni, ha változást akarunk.

A következő generációért dolgozunk, de a mostanival. A szocializációs minták megtörésén. Nagy baj, hogy ez célként a rendszeren belül nem jelenik meg. Ott csak ügy-kezelés van, amit mi próbálunk, az pedig ok-kezelés. A kettő pedig nem ugyanaz. Az okok ugyanis újratermelik az ügyeket, generációk óta… folyamatosan.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.