Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.06.11.
Az elsőt már sokszor megválaszoltam, már nem ismétlem el sehol.
A másodikra nehezebb válaszolnom. Sokáig mondtam az egzisztenciális félelmet okként, és
biztosan helytálló ez is sokaknál, aki nem tud költözni, nem szívesen adja fel az állását, vidéken meg nem nagy a mozgástér a váltásokra. Perspektívaként az egyházi iskolák jöhetnek szóba, amit meg is léptek már, sokan.
De biztosan másról is szó van. Arról, ami lassan, de mélyen beépült. A folyamatos blokkolása a gondolkodásnak, az akaratnak. Annak az érzésnek a beépülése, hogy „meg tudom én ezt csinálni úgy is, hogy nem érdekel…”. „Én tuti nem fogok beleőrülni…ha így kell nekik, hát így csinálom.” „Ha szóltam, hogy másképp akarom, mindig baj volt. Hát én nem szólok többet. Elfogadom, ami van.” „Letudom az órát, más meg nem érdekel.”
Sokakban lett ez a nihil. Eltűnt az akarat, a kreatív kísérletezés, a gyerek fontossága. Hol vannak már az önfeledt tervezések, a szakmai beszélgetések! Végrehajtás lett helyette. Kezdődött az iskolaigazgatókkal, ami aztán tantestületi meghatározó lett. A megfelelés. Nem a pedagógiának, hanem a fenntartónak.
Aztán lassan eltűnt a felelősség érzése is. A végrehajtó szerep a teljesítés igazolását helyezi fókuszba. Az adminisztrációt. Annak a felelősségét, de nem a pedagógiáét. Úgy meg azért sokkal könnyebb dolgozni, hogy nem kell kockázatot vállalni semmiben. Csak megcsinálni azt és úgy, ahogy kérik.
Ez a napi gyakorlat. Nem szólni, hagyni mindent, nem kritizálni, nem konfrontálódni, letudni, hazamenni, otthon morogni, aztán már otthon sem. Nincs más. Egy furcsa kiégés ez, nem a tanításban égnek ki, hanem a rendszerben. A tantestületben. A működésben.
És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy vannak, akik ebben így jól érzik magukat. Akik megtalálják az előmenetelt, az elismerést is, ha személyükben bizonyosságot nyer a kormányzati szándék: jól van így.
Eszembe jutott egy történet. Kínában jártam, és elmentünk az állami festők műtermébe. Ez ott egy nagyon nagy rang volt, ha valaki ott dolgozhatott. Hihetetlenül tehetséges művészekkel találkozhattunk, akik a munkaidőt pontosan tartva alkották, amit előírtak nekik. Emlékszem a hatalmas, életnagyságú, bányászokat munka közben ábrázoló festményre, ami épp akkor készült. Ismerős volt a stílus, szocreál, tudatos, erőtől duzzadó munkások. Arrébb zászlókkal vonulók családokat ábrázoló kép… Egy másik műteremben pedig a hagyományos kínai tusfestést láthattunk, ami évszázadok óta ugyanazokkal a szabályokkal, mozdulatokkal, formákkal őrzi és termeli újra változatlanul az egyébként elképesztő bravúrral készülő alkotásokat.
Azóta is sokszor eszembe jutnak az ott alkotó művészek. Akiknek bizonyára lett volna más gondolatuk is, amit kifejezzenek. De nem tették, ezt választották. Bizonyára ezért küzdöttek, hogy bejuthassanak. És láthatóan boldogok és büszkék voltak.
Szóval, akárhogy töröm a fejem, azt gondolom, ennek egy tudatosan épített lélektani háttere van. És valami miatt kisebb kockázata van annak, ha elfogadunk, hallgatunk, nem ellenkezünk.
Ami viszont óriási kockázat, hogy az így elvett-átadott felelősség azé a rendszeré, ami ezt kialakította. És a felelősségeknek sajátja, hogy egyszer csak el kell számolni vele valakinek…..
Hányan szólnak, tüntetnek, lázadnak? Elér-e valaha egy kritikus tömeget? Ebben nem vagyok optimista. Sajnos. De nagyon szeretném megérteni, miért van így. Anélkül, hogy bántanám azokat, akik elfogadják ezt az egészet.
És sajnos nem tudom megválaszolni a kérdést, hogy miért nem állnak ki a pedagógusok az igazukért.
Persze ott vannak a szülők is. De ez egy másik problémahalmaz. Erről majd máskor…Ja, és persze nem általánosítok. Nagy tisztelet a kivételnek, a kiabálóknak, a változást akaróknak, akik nem így és nem ezt akarják. Nekem sem jó így. Még úgy sem, hogy az alapítványi fenntartás más. Mert látom a pedagógusokat... és a gyerekeket is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.