2024. január 25., csütörtök

ORRA BUKUNK, HA MINDIG A RÖVID TÁVÚ ÉRDEKET KÖVETJÜK – ROMSICS GERGELY AZ ÖSSZEOMLÁS TÖRTÉNELMI TAPASZTALATÁRÓ

VÁLASZ ONLINE / PODCAST
Szerző: BORBÁS BARNA
2024.01.25.


A külpolitikai elit sok esetben szűklátókörű és indokolhatatlanul optimista volt, de a történelmi Magyarországot egy hibátlan kurzus sem tudta volna megmenteni – mondja podcastunkban Romsics Gergely. A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársa óriási történészi vállalkozás végére ért: Összeomlás és útkeresés című új könyvében az I. világháború végétől Trianonig mutatja be és értékeli a magyar külpolitikai gondolkodást. Podcastunkból kiderül: az oroszok felé húzás abszolút idegen a magyar hagyományoktól, és mindig válságjelenségként jön elő, a mai külpolitikának pedig nem előzménye a Bethlen István-i realizmus. Utóbbi ugyanis tisztában volt az ország méretével és az európai hatalmi rend játékszabályaival
.

Részletek a műsorból:

Az I. világháborús összeomlás közbeni és utáni magyar külpolitika egyetlen, nagy kudarctörténet?

Mi lett volna a siker? Ha a történelmi Magyarország egyben maradása, akkor azért azt hiszem, hogy a kétségtelenül azonosítható politikusi hibák, szerencsejátékos húzások és csőlátás ellenére első helyen azt kell kiemelnünk, hogy a történelmi ország olyan korszakban ért véget, amikor ezek a soknemzetiségű államok eleve rendkívül instabillá váltak, és a felbomlás szinte elkerülhetetlen végkimenetel volt. […] Amikor a szomszédos nemzetállamok jelentős kisebbségei élnek Magyarország területén, sőt egész nemzettestek is, amelyek önálló államra vágynak, akkor sem az ő elnyomásuk, sem pedig a nemzetiségi jogok biztosítása nem garantálhatja a sikert. A mélyben ható történelmi erőkkel próbáltak ugyanis szembeszállni. […] A történelemnek volt egy nagyon világos iránya a 19. század második felében, és ennek az iránynak bizonyos értelemben az első világháború vége volt a végkifejlete. Nagyon messze kerültünk egy olyan lehetséges Európától, amelyben a történelmi Magyarország fennmaradhatott volna.

A külpolitika irányítói „utóbb indokolatlannak bizonyuló optimizmussal szemlélték a körülöttük zajló folyamatokat” – írja. Ez volt a kudarcuk egyik oka?

Minél többet foglalkoztam egy-egy korszak, egy-egy politikai garnitúra irományaival, megértve lassan a gondolkodásmódjukat, annál kevésbé tartottam őket – hogy így mondjam – butának. Ott van az I. világháború: Olaszország belépett, de kivédtük, belépett Románia, kivédtük, Oroszország összeomlott, Belgrádot és Bukarestet megszálltuk – ezek után a magyar elit nem minden alap nélkül gondolhatta, hogy győztünk. […] Persze igaz, hogy a külpolitikai vezetés nem igazán látott túl Bécsen és Berlinen, a nyugati fronton zajló folyamatokat nagyon súlyosan alulárazták és nem értették, mit jelent az Egyesült Államok hadba lépése. Igaz, hogy bizonyos értelemben szűklátókörűek és indokolatlanul optimisták voltak.

Utóbbi két motívumnak megvannak a mai magyar párhuzamai? Ugyanazokat a hibákat követjük el?

Nagy erőkkel zajlik a mai magyar külpolitikának az a fajta pozicionálása, amely azt mondja, hogy mindenki érdekalapon működik, és ami nem a közvetlen érdekről szól, az nem is igaz. […] De csupán azzal, hogy azt mondjuk, mindenki érdekkövető, valójában nem mondtunk semmit. Senki se akarja lábon lőni magát. Más kérdés, hogy mi ez a bizonyos külpolitikai érdek. Milyen időtávon gondolkodom, mennyire bízom más partnerekben, hiszek-e abban, hogy megéri adott esetben nem maximalizálni a rövidtávú hasznot hosszabb távú hasznok érdekében?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.