2024. május 29., szerda

L. RITÓK NÓRA: A SIKEREK SZÜKSÉGESSÉGE ÉS CSAPDÁJA

NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.05.24.


Tudom, a világ ma nem az önreflektív, hiteles kommunikációra épít, hanem a sikerekre, akkor is, ha nincsenek, hiszen lett egy tökélyre fejlesztett eszközünk ehhez, a kommunikációs platformok, amiben a hatás a legfontosabb, és a valóság háttérbe szorul.

Épp ma mondta nekem valaki, hogy átgondolandó küzdelem az ennek megváltoztatására irányuló munka, mert egyszerűen minden a sikerkommunikációra épül, áthatja és uralja az élet minden területét. Átgondolom én, újra és újra, de mindig oda lyukadok ki, hogy ha nem beszélünk csak a sikereinkről, akkor egyszerű kérdésnek tűnik a társadalmi leszakadás problémaköre is, miközben a sok sikeresre kommunikált program ellenére még mindig velünk van, sőt növekszik a szegénység. Még mindig nem találunk fogást azon, hogyan lehetne csökkenteni azt, és sikeresen támogatni olyan új életstratégiákat, amelyek mentén tömegesen sikerülne változást elérni.

És most teljesen mindegy, hogy állami, vagy civil programokról beszélek, a lényeg ugyanaz: mindenki sikereket mutat fel, és közben…..még mindig ugyanott tartunk.

Pár éve fogalmaztam meg az egyik tételmondatunkat, hogy az Igazgyöngyben nem egy gyerekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet. Pont azért tettem ezt, hogy jelezzem: tömegekre vonatkoztatható megoldásokat szeretnénk. És ezért is, mert az egyéni sikerek kihangosítása az emberek nagy részéből azt váltja ki, hogy “na ugye, sikerül, ha valaki akarja”. Ebben pedig nem értelmezhető az az iszonyú problématérkép, ami egy-egy gyerek mögött van. Minden az egyéni akarat körébe sorolódik, és nem jeleníthető meg benne a rendszer felelőssége sem.

Mindezért óvakodom az egyéni sikerek bemutatásától, és többet beszélek azokról a problémákról, melyek bilincsként tartják szegénységben a benne élőket. Ám nem mindenki gondolkodik így. Sőt, a világ sem gondolkodik így. A probléma nem érdekli az embereket. A siker viszont igen. Főleg a gyors siker.

Tegnap posztoltam egy hírt, egy volt tanítványunkról, aki nagyon nehéz körülmények között élt, és onnan sikerült leérettségiznie. Este küldött nekem egy messenger-üzenetet arról, hogy sikeresen megszerezte az általános ápolói képesítést. A poszt nagy lájkszámot, sok kommentet és megosztást élt meg, sokkal többet, mint mikor az erőfeszítésekről és a kudarcokról beszélek. Ez elgondolkodtatott.

Mert én pontosan tudom, mekkora meló van ebben, hányszor éreztük, hogy elveszítettük, mennyi kudarc, és hány embernek a munkája, támogatása volt benne. Persze öröm, hogy végül sikerült. És nem tudom azt mondani, hogy megvan a megoldás, így kell, mert vele összejött, mert másokkal meg nem sikerült, ugyanennyi befektetéssel, figyelemmel sem. Engem meg mindig az izgat, ahol nem működik. Megfejteni a titkot, mi az, ami erőt adott neki, másnak meg ugyanez nem ad eleget.

És igen, öröm az, hogy egyre több gyereket tudunk támogatni és érettségihez, szakmához jutnak. De mi ez ahhoz képest, akiket nem sikerül? Talán válogatni kellene? Azokra fókuszálni, ahol esély van, motiváltság, szülői támogatást, stb…és a többivel nem törődni?

De akkor az hazugság lenne. Hazugság lenne azt állítani, hogy nálunk megvan a megoldás, mert csak egy pár gyereknél működött, és akkor nem állíthatjuk be úgy, hogy képes tömeges hatással bírni a generációs szegénységben élőkre.

Igen, a tömegesség. Nálam ez biztosan valami bekattanás, tudom. Ha mondjuk kapcsolatban vagyunk ezer gyerekekkel, és abból tíz sikeres érettségi vizsgát tesz, az eredmény? Persze, az. Hiszen nélkülünk lehet, nem lett volna tíz sem. De tuti recept-e ez a másik 990-re is? Persze ha azt hangosítom ki, hogy száz gyerekre fókuszálok, akiket úgy válogatok ki az ezerből, hogy már előre látom, velük könnyebben megy, kevesebb kockázatot hordoznak magukban, és ebből tíz leérettségizik, már mindjárt jobb az arány. Már rögtön úgy tűnhet, megvan a bölcsek köve.

De jó ez így? Hiszen minden gyermek egyedi, és a problémahalmaz, amiben felnő, az is az. Van pl. fiatal, akit abban kell folyamatosan erősítenünk, hogy kikerüljön az anyja befolyásolása alól. Mert minden képessége megvan ahhoz, hogy más életstratégiát építsen fel, mint amiben szocializálódott, de az anyja hatása túl erős, és hiába felnőtt, és vannak már gyerekei is, képtelen a szülői kontrolltól megszabadulni, még akkor is, ha pontosan tudja, nem jó az anyja által diktált út. Másnál pont az ellenkezőjével küzdünk. Minden felelősséget és terhet az anyjára tol, az egyre szaporodó gyerekeit is, és semmilyen erőfeszítést nem tesz az önálló élet megteremtésére, nem törődve azzal sem, hogy az anyja már nem bír eltartani ennyi éhes szájat.

És ugyanez van minden területen…. a körvonalazódó értékrend, a családi minták, a kötődési zavarok, minden egyedi, és mind kockázatok sorát hordozza a hatásaink leamortizálására.

Tehát ez megint egy olyan kihívás, amiben nehéz jól dönteni. Ha beállok a sorba, és folyamatosan kommunikálom a kiemelkedőket, az emberek azt gondolják, lám, ott a megoldás, milyen sikeres civil szervezet ez…és várhatom a támogatásokat is, hiszen támogatni azt érdemes, aki sikert sikerre halmoz. Ha nem ezt választom, hanem a problémáról beszélek, hamar megkaphatom a sikertelen próbálkozó címet, aki bizonyára nem ért semmihez, és akit nem érdemes támogatni, hiszen nem képes annyi eredményt felmutatni, mint a többiek, akik a sikerkommunikáció mentén köteleződtek el.

De nem tudok szabadulni attól, hogy a sikerkommunikáció egy rózsaszín lufi…amit fújnak, fújnak, ám egyszer kidurran, és akkor kiderül a valóság. Azt hiszem, ettől jobban félnék, mint attól, hogy nem tudom megértetni a probléma mélységeit. Mert akkor elveszíteném a hitelességem. Ám közben minden abba az irányba tol, hogy “ne a problémáról beszélj, abból már mindenkinek elege van….hanem a sikerekről”.

Szóval, nehéz ez is. Egyensúlyozok, próbálok hiteles maradni, megoldásokat keresni ott, ahol folyamatosan kudarcos a terep, és örülni annak, ha felbukkan egy-egy sikermorzsa. És nem bírom elengedni azt, hogy nem jó, ha a sikerkommunikáció elfedi a valódi problémát. Mert a sikerkommunikáció rólunk szól, hogy mi milyen ügyesek vagyunk, és nem az ügyről, amit képviselnünk kell. A problémafókuszú megközelítés a helyes. Vagyis, nem tudom, hogy az-e a helyes, inkább azt mondom, hogy ez az én értékrendem szerint való. Ha jól meg tudjuk értetni a problémát, és nem hájpoljuk túl a sikereket, nem kerülhetünk bajba, nem veszíthetjük el a hitelességünket, hosszú távon sem.

Na, itt egy újabb pont, ami szintén érdekes. Hogy kit érdekel ma, hogy mi történik hosszú távon? A “most” számít.

Csak az a baj, hogy a társadalmi folyamatok mindig hosszú távon fejtik ki a hatásukat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.