Szerző: LENGYEL LÁSZLÓ
2025.01.25.
A személyes autokrácia veszedelmes vírusa szinte mindenütt megtámadta az intézményes liberális demokráciákat.
Nem gondolom, hogy bekövetkezett a liberális demokrácia bukása, s ezzel eljött a Történelem rossz vége – Fukuyama utópiájának disztopikus változata –, de az interregnum, az átmenet káoszának, a személyes autokraták korszakának idejét éljük. Nemcsak Trumppal szemben nem tudott súlyos és vezérlésre képes Nagy Demokratát találni Amerika jobbik része, hanem Erdoğannal, Putyinnal, Netanjahuval, Orbánnal szemben sem áll ki társadalmuk egy tekintélyes demokratája. Európa és a világ nem szült példaként megjelölhető Nagy Demokratát.
Az új világrendet kikényszeríthetik erővel és erőszakkal a személyes és intézményes autokráciák: Amerika az első, Oroszország az első, Kína az első – én, én, én vagyok az első. Itt vannak. Ebben az új világban jog és megállapodás helyett erőszak és konfliktus a szabály. A nagyok szabadon alakíthatják ki befolyási övezeteiket, elvehetnek mindent, amíg más nagyhatalmak erejébe nem ütköznek. A kicsiknek és gyengéknek az önkéntes vagy kényszerű alávetettség jut. Ha nekem kell a volt szovjet térség – s Putyinnak kell –, akkor elvehetem, ha Trump Amerikájának nem kell, mert éppen Grönlandon, Kanadában és Panamában veszi el, ami kell neki. Ha nekem kell Tajvan és Délkelet-Ázsia – és Hszi Kínájának befolyási övezetként kell –, akkor a csereértéken múlik, amit Trump Amerikájának fel tudok ajánlani. (Történt ilyen az 1930-as évek végén, 40-esek elején, amikor diktátorok és diktatúrák osztották fel a világot.)
Olvasom az ismert történész, Margaret MacMillan Foreign Affairs-ben megjelent cikkében – Stress Test –, hogy ismét fel kell tennünk magunknak azt a kérdést: képesek-e egyének megváltoztatni a történelem menetét, ha a régi rend amúgy is kudarcra van ítélve? Szerinte a politológusok és szociológusok a politikai erők, törvények és intézmények szerepét vizsgálják, ellenben a történészek hajlandók szemügyre venni az egyének, a politikai személyiségek befolyását. Vagyis a politikai elemzők szerint Napóleon nincs 1789 forradalma, Putyin a posztszovjet káosz, Hszi a kínai politikai zavarok nélkül, ahogy Trump is az amerikai hanyatlásra adott válaszként jelenik meg. Ellenben a történész Ian Kershaw Hitlerről szóló hatalmas életrajza, Stephen Kotkin Sztálinja vagy Renzo De Felice Mussolinije azt bizonyítják, hogy meghatározott szereplők képesek befolyásolni a történelem menetét, nélkülük nem arra mentek volna a folyamatok, amerre mentek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.