GÁBRIEL ARKANGYAL VAGY HÓHÉR? – AVAGY MIÉRT FONTOS, HOGYAN EMLÉKEZÜNK A MAGYAR HOLOKAUSZTRA?

MÉRCE
Szerző: KLACSMANN BORBÁLA
2025.04.16.

2001 óta április 16. a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja – felmerül azonban a kérdés, hogy pontosan kikre, miért és hogyan is emlékezünk ezen a napon. Nem egyértelmű ugyanis a válasz ezekre a kérdésekre, főleg ha a hivatalos kormányzati narratíva mellett figyelembe vesszük az emlékező közösségek, egyének értelmezéseinek sokaságát, illetve a történészek verzióját is.

Történelmi fogalomként a holokauszt az európai zsidóság üldözését és kiirtását jelenti – magyar viszonylatban több mint félmillió áldozatról és további körülbelül 300-400 ezer üldözöttről beszélhetünk, akiket a szuverén Magyarország kormányai 1920-ban előbb kitiltottak bizonyos felsőoktatási intézményekből, majd 1938-tól kezdve szisztematikusan megfosztottak állampolgári és alapvető emberi jogaiktól, javaiktól, sokukat állásuk elhagyására kényszerítettek, illetve megtiltották számukra, hogy nem zsidó társukkal összeházasodjanak. 1941-ben a szuverén Magyarország hatóságai a megszállt Ukrajna területére deportáltak mintegy 20 ezer magyar és Magyarországra menekült zsidót, akiknek többségét egy német bevetési csoport Kamenyec-Podolszkijnál lemészárolta. 1942-ben magyar katonák partizánellenes razzia ürügyén etnikai tisztogatást végeztek Újvidéken, amelynek során mások mellett legalább 700 zsidót is kivégeztek.

1944-ben, Magyarország német megszállása után a kollaboráns magyar kormány és hatóságok buzgón láttak neki a „zsidókérdés megoldásának”: létrehozták a gettókat, elszigetelték bennük a zsidókat, összegyűjtötték és újraosztották a javaikat, végül megszervezték a deportálást, és az áldozatokat szállító vonatokat a határon átadták a németeknek, akik aztán túlnyomó többségüket Auschwitz-Birkenauba vitték tovább. Mivel a katonakorú, egészséges, munkaképes zsidó férfiakat besorozták munkaszolgálatosnak a magyar hadseregbe, a táborba kerülő nők, gyermekek, idősek és betegek ¾-ét a nácik egyből megölték.

Április 16. (1944-ben a gettósítás kezdetének napja) ennek az eseménysornak és ezeknek az üldözötteknek állít szimbolikusan emléket. Ha azonban ma megfigyeljük, mi jut el a holokauszt emlékezetéből a nagyközönséghez, egészen más képet kapunk. Ehhez elsősorban a hivatalos megemlékezéseket, a köztéri emlékműveket, illetve az ezek kapcsán adott nyilatkozatokat kell megvizsgálnunk. A kormány által az emléknapra létrehozott weboldalon a történelmi események leírása így kezdődik:

„Magyarországot 1944. március 19-én megszállta a német hadsereg, ezzel együtt hazánkba érkezett az úgynevezett különleges bevetési egység (Sondereinsatzkommando – SEK) is, melynek feladata az ország »zsidótlanítása« volt.”

Egyből bagatellizálja tehát mindazt, ami 1944 előtt történt, így a magyar politikai vezetés szerepét és felelősségét is gyakorlatilag a teljes magyarországi holokauszt történetében.

Hasonló szellemben készült a hírhedt Szabadság téri emlékmű is, amely 2014 óta jelképezi a magyar holokauszttúlélők és leszármazottaik számára hozzátartozóik emlékének megcsúfolását. A „német megszállás áldozatainak emlékműve” a Fidesz holokausztnarratívájának minden elemét tartalmazza: Magyarországot (mint kollektívát) Gábriel arkangyal testesíti meg, akire lecsap a birodalmi sas. Az angyal ártatlanságához kétség sem fér, miközben a történelmi tények ennek épp az ellenkezőjét igazolják, hiszen a zsidó magyarokat már jóval a német megszállás előtt üldözték Magyarországon, és nem a németek, hanem a magyar kormány, hivatalnokok és rendvédelmi szervek. Ugyanakkor itt meg kell emlékeznünk a nem zsidó többségi társadalom szerepéről is, elvégre a jelentős részük aktív résztvevője és haszonélvezője volt a zsidóellenes intézkedéseknek: lakásokat, üzleteket, földeket igényeltek ki, feljelentették zsidó szomszédaikat, megkapták a zsidók állásait és ingóságait – és ugyanez még nagyobb méretekben folytatódott 1944-ben is. Mi sem áll tehát távolabb a valóságtól, mint hogy Magyarország lakosságát a 2. világháború idején Gábriel arkangyal jelképezhetné.

A hivatalos emlékezetpolitika másik fontos eleme a szoborcsoport elnevezéséből, illetve feliratából tűnik ki: sehol nem szerepel bennük ugyanis a zsidó szó, így a legfőbb áldozati csoport válik láthatatlanná.

Ehelyett úgy tűnik, mintha a magyar társadalom egésze lett volna a megszállás áldozata, és mivel a leegyszerűsített narratíva szerint az áldozatok nem lehetnek egyszerre elkövetők is, az emlékmű feloldozza a teljes társadalmat (a politikai vezetőktől kezdve a hivatalnokokon és rendvédelmen keresztül az igényléseket, feljelentéseket megfogalmazókig) a felelősség alól. Ez így jóval könnyebb, mint szembenézni a múlttal és feldolgozni a társadalmi traumát...

ITT OLVASHATÓ