Szerző: STUMPF ANDRÁS
2025.04.25.
„Miért, ki az a Szörényi Levente?”
Ez a kérdés múlt héten hangzott el egy huszonéves ember szájából Budapesten, az Inga Kultúrkávézó előtti flaszteren. A Szörényi név neki már nem mond a világon semmit.
És ez nincsen jól így. Lehet persze, hogy a briteknél is belefuthatunk olyan ifjúba, akinek gőze nincs róla, ki az a John Lennon meg a Paul McCartney – de valahogy nem tűnik túl életszerűnek. Magára valamit adó közösség tagjai jó, ha tudják, kik a nagyjaik. A mi Lennon-McCartney-nk márpedig Szörényi Levente és Bródy János.
Hogy Szörényit holnap esedékes nyolcvanadik születésnapja alkalmából most felköszöntsük, az tehát egészen egyszerűen nemzeti önbecsülés kérdése. A magyarnyelvű rockzenét megteremtő szerzőpáros jelentőségéről nemrég itt írtunk hosszabban, azt most nem ismételjük meg, a születésnap viszont remek alkalom, hogy Szörényire, a kiemelkedő előadóra, a remek dalszerzőre, valamint az eszmei áramlatot is megjelenítő kulturális ikonra koncentráljunk.
Még tízéves sincs, amikor már hegedülni és zongorázni tanul, komolyra azonban a zenélés 1956-ban fordul nála és bátyjánál, Szabolcsnál: amikor Szobra kerülnek bentlakásos fiúotthonba. Ott egy vitrinben mandolinokra lesznek figyelmesek. Gyorsan zenekart alapítanak, amely sikeres lesz és még a tévébe is bekerül az ötvenes évek végén. Levente 14 éves sincs, de a koleszban már sztárként tekintenek rá. Váci gimnáziumi évei alatt a testvérpár már gitáron játszik duóban, majd egy cimborájukkal trióban is, klubdélutánokon olasz slágereket és Shadows-t. Hogy az előadói vénája már itt megvillan, bizonyítja, hogy „az őrült Szörényiék”-ként emlegetik őket, az igazgató meg kiakad rá az előadásmódja miatt. Levente ott is hagyja Vácot, budapesti gimiben folytatja és egyfolytában zenél: 1964-ben, csupán 19 évesen már külföldi turnékon játszik a Balassa zenekarral. Amikor tehát 1965 elején Szabolccsal együtt beszállnak az Illésbe, ő ezt már a profi zenész tapasztalatával a háta mögött teszi. Ami a hatvanas években olyannyira megbotránkoztatja a kádári kispolgárságot, a „kiabálás” és az „ordítozás”, az tehát
egy csupán húszéves, de máris tapasztalt színpadi ember tudatos művészi döntése, cseppet sem csak ifjonti hevület.
Szörényi egyik énje ráadásul valójában maga a dolgos, szorgalmas, rendezett kispolgár, aki nem nagyon áldozott a „szex, drogok, rock and roll” hármasoltárán akkor sem, amikor egyébként megtehette volna. Énekesi és színpadi teljesítménye többek között ezért, na meg a tudatos hangképzés miatt bírt ki hosszú évtizedeket anélkül, hogy bármikor önmaga paródiájába fordult volna – még idén januárban is képes volt erőteljesen énekelni az aréna színpadán. Az előadói csúcspillanatok talán: az 1981-es Illés-koncert, valamint az 1984-es Fonográf-búcsúbulik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.