BENEDIKTY BÉLA: UTAK

JÓREGGELT EURÓPA
Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2025.06.20.

...Túl sok körülöttünk a kitaposott út, és mi mindnyájan, akik 30 évnél többet éltünk, mindegyikről tudjuk, hová vezet. Elindult például egy évezredek óta kitaposott úton egy ifjú társaság, akiktől azt várta volna az ember, hogy vagy új ösvényt taposnak maguknak, vagy legalább építenek egy jó széleset, autópályának valót, pénzük volt rá elég, de ők inkább azt a kimélyített, kerékakasztó dágványt választották, amibe oly sok nagyképű alak szekere ragadt már bele a történelem során.

Értem én, fiatalon az ember úgy gondolja, hogy az övé más lesz, kiváltképpen amikor egy csomó vén szamár beáll mögéjük, és megy velük, ahelyett, hogy szólna, kisfiam, én már jártam erre, amikor még párttitkár voltam, higgy nekem, ez az út nem vezet sehová. De a vén szamár van elég jellemtelen ahhoz, hogy ne szóljon, mert bízik a jövőben, amiről ő már sokszor és sokféleképpen hallotta, hogy most kezdődik igazán, sőt, ő maga mondta a többieknek, hogy elvtársak, ez a harc lesz a végső, most mégis úgy tesz, mintha az lehetne másképp, mint ahogy addig volt, pedig azért érzi magát annyira komfortosan ezeknél a gyerekeknél, mert a módszerek és a célok igencsak hasonlók, csak a jelszót most szlogennek hívják. A jövőről pedig most is annyit tudunk, hogy az egyenlő a boldogsággal.

Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa… Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém…

Valahogy így. Mintha József Attila előre tudta volna a jövő és a boldogság huszonegyedik századi ifjúkonzervatív vízióját. Lágy, szőke, másfél mázsa és beledől a tócsába. Ez minden…

Aki hatalomról beszél, az mindig ugyanarról beszél, nincs kétféle hatalom, úgy értem, nincs jó hatalom meg rossz hatalom. Aki magához ragadja a hatalmat, az magáénak véli a jogot arra, hogy uralkodjék rajtam, azt abban a pillanatban kellene elzavarni, ahogy ezt a szót kimondja. És lám, milyen komolyan gondolta, mert most nem bírja elereszteni. Nem a szolgálatot, a hatalmat. Ha ugyanis azt gyakorolta volna, amire megválasztották, hogy tudniillik szolgálja a közt legjobb tudása szerint, akkor nem találná olyan tragikusnak, hogy most azt mondták neki, hagyja abba, szolgáljon most már más, tanuljanak egy kicsit, nem igazán jól szolgáltak. Szolgálatért nem reszket az ember, a szolgálat megtartásáért nem akarja felborítani, szétdúlni azt az országot, amelyet szolgálni akar.

Felborítani, szétdúlni a hatalomért szokás, azért a hatalomért, amit oly tébolyultan imádtak már sokan a történelem során, de még soha senkinek nem sikerült megtartania. Minden hatalommániás csak vesztes lehet, mert az istenadta nép nem szereti az uralkodókat, és ahogy gyorsul az idő, úgy egyre sebesebben veszítteti el velük a hatalmukat...

Ez az út nagyon mélyen kitaposott, és mindenki ismeri. Kiváltképpen azok a hajdani pártférfiúk, akik most ezeknek a gyerekeknek a pártjában találtak ismerős, meleg otthonra (hiába, azokat a jó kis bolseviki eszméket nehéz feledni), és hagyták ezeket a gyerekeket rámenni erre a mélyen kitaposott útra. Amelyen a vezér hazát és együvé tartozást hirdet, értelemszerűen a mások kizárásával, legyen az pogány, barbár, cigány, zsidó, nyárspolgár és megint zsidó, az az út is nagyon ismert.

Kolléga urak, idős újságírók, politológusok és más tudósok, nagyon szépen kérem, ne írják le többé azt, hogy ő, a legutóbbi Ország Vezér (remélem, egyben utolsó is a fajtájából), hogy ő legalább megtalálta a népet egy eszmével, mert ezzel az eszmével, azaz ennek variációival már elég sokan megtalálták ezt a népet meg a többi népet is.

Ezeket az utakat nem kellene használni már, túl nagy tömegek jártak rajta, talán megpróbálhatnánk újakat taposni. Amilyen naiv vagyok, én mindig reménykedem...

ITT OLVASHATÓ