Szerző: KÁRPÁTI JÁNOS
2025.11.05.
Politikai nyomás nehezedik az Európai Emberi Jogi Egyezményre
és az abban foglaltak tiszteletben tartásán őrködő Európai Emberi Jogi Bíróságra – írja Sven Christian Schulz a mérsékelten baloldali szellemiségű Frankfurter Rundschauban. Felhívja a figyelmet arra, hogy kilenc európai állam – köztük például Dánia és Olaszország – megkérdőjelezi a Bíróság igazságszolgáltatási tevékenységét a menedékjog területén, és nemrégiben az ítélkező fórumhoz intézett nyílt levélben követelt reformokat. A levélben azzal érveltek, hogy a világ radikálisan megváltozott, ezért nagyobb mozgásteret kell biztosítani az államoknak a külföldiek kitoloncolását illetően, illetve azokkal a menekültekkel szemben, akiket Oroszország mintegy fegyverként alkalmaz Európa ellen.
Az Európai Emberi Jogi Egyezményt 75 évvel ezelőtt, 1950. november negyedikén, vagyis mindössze bő öt esztendővel a második világháború lezárulta után fogadták el, és azt hivatott garantálni, hogy senki ne legyen kitéve önkényes üldöztetésnek, kínzásnak, illetve kényszermunkának, hogy mindenkinek szavatolják a szabadsághoz, biztonsághoz, tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő jogát, biztosítsák a véleményszabadságot, a gyülekezési jogot és a vallásszabadságot, a magánélet és a családi élet zavartalanságát. Az Európai Emberi Jogi Egyezmény hatálya jelenleg 46 európai állam – vagyis az Európa Tanács tagállamai – összesen 700 millió lakosára terjed ki. Az Európai Emberi Jogi Bíróság székhelye Strasbourg.
A nyílt levélben foglalt követelések veszélyeztetik az európai emberi jogok rendszerét – ismerteti a frankfurti lap Benjamin Wardnak, a Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet európai igazgatóhelyettesének a bíráló véleményét. Ward szerint a reformok követelése a migrációs témakörben a Bíróság gyengítésére irányuló kísérletként értékelhető. A Frankfurter Rundschau cikke kitér arra is, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök többször fenyegetőzött az Egyezményből való kilépéssel. Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy nincs még egy európai ország, amely olyan rosszul állna az emberi jogok védelmével, mint Magyarország. Az Európai Emberi Jogi Bíróság több ítéletben marasztalta el a budapesti kormányt, különösen a menekültekkel való bánásmód, a hatalommegosztás – a fékek és ellensúlyok - eltörlése, illetve a sajtószabadság korlátozása miatt. A Bíróság ítéleteit az Orbán-kormány nem vagy nem kielégítően hajtotta végre.
A német lap kiemeli, hogy a Bíróság elleni politikai támadások már eddig sem maradtak következmények nélkül. A Bíróság igenis növelte a nemzetállamok mozgásterét, amikor nem emelt kifogást az ellen, hogy a migránsokat a magyar határon őrizetbe vették, Spanyolországból pedig kiszorították. Számos országnak azonban ez sem elég. A kilenc állam közös nyílt levele után már olyan közös nyilatkozatot szövegeznek, amelyhez húsz ország is csatlakozni kíván a Frankfurter Rundschau szerint. A mai napra Giorgia Meloni olasz miniszterelnök a témában informális találkozót szervez Rómában.
Az ilyen irányú fejleményeket élesen bírálja Katarina Barley, a német szociáldemokraták által delegált európai parlamenti alelnök. „A Bíróság ellenőrzést gyakorló fórum, amely akkor avatkozik közbe, ha nemzeti szinten nem védik eléggé az alapvető jogokat. Ha döntéseit politikai értelemben kényelmetlennek tartják, akkor ez azt jelenti, hogy az ellenőrző mechanizmus működik. Mivel az Egyezmény az emberi jogok fontos biztosítéka, néhányakat politikai szempontból bosszant, és ennek így is kell maradnia” – idézi szavait a frankfurti lap.
„A régi rend halott, ne éleszd újra”
– ez a címe a New York Timesban Sven Beckert elemzésének. A harvardi professzor világfelfogását jól mutatja, hogy jelenleg a kapitalizmus történetét áttekintő könyvén dolgozik. Kevés zavaróbb érzés van annál, mint amikor azt érzed, hogy mozog a talaj a lábad alatt – írja, és így folytatja: ezt jól tudják azok, akik már átéltek komolyabb földrengést, és most mi is valami ilyet élünk át. A gazdasági élet rendjét eddig biztosító neoliberalizmus, amely az 1980-as években jelent meg, gyors ütemben gyengül. De merre tartunk? A közelmúlt nem mondja meg nekünk, hogy mi jön ezután. A jó hír viszont az, hogy korábban már jártunk erre: a protekcionizmus és az állami tulajdon végül is nem a 21. század találmánya – fűzi tovább gondolatait a professzor, majd arról értekezik, hogy a kapitalizmus nem konzervatív rendszer, a kapitalizmus ellentmond minden dogmának, és előre nem lehet megmondani, hogy milyen irányba fog változni.
A neoliberalizmus világrendjét Beckert szerint Kína gyors felemelkedése zúzta szét, a kapitalizmus és a liberális demokrácia közötti, vasburokkal védett kapcsolatot pedig az autoriter rezsimek felemelkedése. Az ilyen rezsimekre – mintegy visszhangozva számos más, mostanában születő elemzés megállapításait – három példát hoz: Magyarországot, Törökországot, és legújabb példaként magát az Egyesült Államokat.
A professzor gondolati szárnyalását nincs időnk és helyünk végigkövetni, de annyit még idézek a cikkből, hogy ha eddig Davos volt a neoliberalizmus fő zarándokhelye, akkor ezentúl az évente megrendezett amerikai Konzervatív Politikai Akció Konferenciát, rövidítve talán többeknek ismerősebb, a CPAC-et tekinthetjük az új rend szellemi központjának.
Bár az sem kizárt, hogy a professzor inkább csak viccel, mert az írás egy pontján kérdésként azt is felveti: lehet, hogy egy őrült szeszélyének vagyunk kitéve?
– ez a címe a New York Timesban Sven Beckert elemzésének. A harvardi professzor világfelfogását jól mutatja, hogy jelenleg a kapitalizmus történetét áttekintő könyvén dolgozik. Kevés zavaróbb érzés van annál, mint amikor azt érzed, hogy mozog a talaj a lábad alatt – írja, és így folytatja: ezt jól tudják azok, akik már átéltek komolyabb földrengést, és most mi is valami ilyet élünk át. A gazdasági élet rendjét eddig biztosító neoliberalizmus, amely az 1980-as években jelent meg, gyors ütemben gyengül. De merre tartunk? A közelmúlt nem mondja meg nekünk, hogy mi jön ezután. A jó hír viszont az, hogy korábban már jártunk erre: a protekcionizmus és az állami tulajdon végül is nem a 21. század találmánya – fűzi tovább gondolatait a professzor, majd arról értekezik, hogy a kapitalizmus nem konzervatív rendszer, a kapitalizmus ellentmond minden dogmának, és előre nem lehet megmondani, hogy milyen irányba fog változni.
A neoliberalizmus világrendjét Beckert szerint Kína gyors felemelkedése zúzta szét, a kapitalizmus és a liberális demokrácia közötti, vasburokkal védett kapcsolatot pedig az autoriter rezsimek felemelkedése. Az ilyen rezsimekre – mintegy visszhangozva számos más, mostanában születő elemzés megállapításait – három példát hoz: Magyarországot, Törökországot, és legújabb példaként magát az Egyesült Államokat.
A professzor gondolati szárnyalását nincs időnk és helyünk végigkövetni, de annyit még idézek a cikkből, hogy ha eddig Davos volt a neoliberalizmus fő zarándokhelye, akkor ezentúl az évente megrendezett amerikai Konzervatív Politikai Akció Konferenciát, rövidítve talán többeknek ismerősebb, a CPAC-et tekinthetjük az új rend szellemi központjának.
Bár az sem kizárt, hogy a professzor inkább csak viccel, mert az írás egy pontján kérdésként azt is felveti: lehet, hogy egy őrült szeszélyének vagyunk kitéve?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.