A VILÁGCÉGEK TULAJDONOSAI EGYRE INKÁBB MI VAGYUNK – CSENDES FORRADALOM A BEFEKTETÉSEK VILÁGÁBAN I.

VÁLASZ ONLINE / HÁTTÉR
Szerző: DEME ZOLTÁN
2026.03.23.

Bár egyelőre valószínűleg még több Taylor Swift-rajongó van a világon, mint tudatos passzív befektető, utóbbiak száma is civilizációs léptékű: világszerte több százmillióan dübörgünk már együtt kisegérként a hídon olyan befektető elefántokkal, mint Warren Buffett, Jeff Bezos és Mark Zuckerberg. És akárcsak Swiftie-nek, passzív befektetőnek – és azon belül különösen index-befektetőnek – lenni is önmagában világnézet. Rendszeres vendégszerzőnk, Deme Zoltán nagy világfolyamatot vázol, miközben helyére teszi a Toroczkai László-féle konteókat is. Háttér.

Lajos bácsi a rendszerváltás idején már 15 éve dolgozott a gépgyártó vállalatnál. A cég privatizációja során a dolgozók kedvezményes feltételekkel jegyezhettek fejenként egy darab százezer forintos üzletrészt a létrejövő magánvállalatban, így tulajdonossá váltak a munkahelyüket jelentő kft.-ben.

Ennek már több mint harminc éve. Ha Lajos bácsi ma végiggörget a cégkivonat „A tag(ok) adatai” rovatán, nosztalgikus, melengető érzések töltik el: ott van mindenki, régi kollégák, katonatársak, iskolai szerelmek, megannyi rokon, ismerős. Összesen 354-en. Köztük számos jóbarát, akikkel még a daliás hetvenes években egy-egy P10-es Pannónia vagy MZ Trophy nyergében rótták együtt az Alföld útjait. Mind a kft.-nél dolgoztak valaha. Némely üzletrésznél az egykori kolléga gyerekeinek a neve látható: sajnos nem mindenki él már.

Alig valaki dolgozik közülük még ma is a cégnél, a legtöbben már nyugdíjasok. A vállalat azonban továbbra is remekül muzsikál és évről évre csinos osztalékot fizet. Tavaly például egy-egy ilyen üzletrészre közel 600 ezer forintot. A felét még osztalékelőlegként év közben, a másik 300 ezret pedig az üzleti év zárását követően. Lajos bácsi és a többi egykori hegesztő így az átlagosnak tekinthető 250 ezer forintos nyugdíjuk mellé kaptak még – az adó levonása után – kéthavi nyugdíjnak megfelelő osztalékot. Ahogy a megelőző évben is, meg azelőtt is.

És ezt nem a nagyméltóságú miniszterelnök úr juttatta az emberektől beszedett járulékokból és adókból, hanem a cég küldte a falu végi üzemcsarnokból, abból a hozzáadott értékből, amit az év során megtermelt. A privatizáció során kedvezményes árfolyamon, halasztott fizetéssel, a jövőbeli osztalékokból törlesztve, szinte ajándékba kapták a dolgozók az üzletrészt. Annak idején talán kevesen is fizették volna ki érte a névértéket, százezer forintot. Ma viszont aligha adná el bármelyikük 4-5 milliónál kevesebbért a papírját.

Sajnos egyelőre még csak kevés magyar embernek van ilyen kézzelfogható élménye arról, mit jelent egy cég tulajdonosának lenni. Ha többnek lenne, talán kevesebben lennének fogékonyak a vállalatokkal kapcsolatos összeesküvés-elméletekre...

ITT OLVASHATÓ