Szerző: L. RITÓK NÓRA
2026.03.20.
Benéztünk a művészetis órákra is, egy szegregálódó telephelyünkre, ahová a művészettel nevelő foglalkozásainkra többnyire hátrányos, és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek járnak.
Nehezen értették a két iskolatípus különbözőségét, mi az a tankötelezettséget teljesítő általános iskola, és mi az a tanulói jogviszony e nélkül a művészeti iskolában…Nem értették, minek kell egy állami és egy alapítványi fenntartású intézmény ugyanazokra a gyerekekre irányulva (plusz a képet tovább zavarta a tanodánk, ahol előtte még Toldon látogatást tettünk), aztán azt sem, hogy miért kell fizetni a családoknak ezért az iskoláért, míg a másik ingyen van, vagy nekünk, az alapítványnak miért kell fizetni azért, hogy a délelőtt használt termekben délután fejlesztjük ugyanazokat a gyerekeket…
Mondjuk úgy, hogy vannak olyan rendszerbeli zavarok ebben, amit nagyon nehéz megérteni a logikusan gondolkodónak. Leginkább azt, hogy minek egy szegregált, a feladatát kevésbé betölteni képes iskola mellett, amit az állam tart fenn, egy szintén az állam által fenntartott tanoda…ami pótolja az iskola hiányosságait, miért nem lehet az iskolát “megjavítani”?
Vagy, ha már a tanodánál tartunk ( és itt nem a mienkről volt szó, mi nem államilag támogatott tanodát működtetünk, és nem is ezen a településen, és nem is abban a formában, mint ami itt van), de milyen az, hogy ezen a településen van egy szegregáló egyházi iskola, és ugyanez az egyház fenntart egy államilag támogatott tanodát, de ide nem az egyházi iskola gyerekei járnak, hanem azé az állami iskoláé, akiket épp ők szegregálnak azzal, hogy nem vesznek fel halmozottan hátrányos helyzetű, sajátos nevelési igényű, zömében roma gyermeket.
Azért ezeket megérteni itthon is nehéz, nemhogy egy más közegből érkezőnek…
Aztán sokat beszélgettünk az iskolai lemorzsolódásról, miközben mentünk be az épületbe találkoztunk az iskolarendőrrel is, és meséltem a hatósági eszközök túltengéséről a rendszerben, nemcsak az oktatásban, hanem a szociális szférában is. Hogy nem a fejlesztések, nem a pedagógiai eszközök, sokkal inkább a büntető szemlélet uralkodik, ami nem hoz beépülő változást. És hogy ügyeket kezel a rendszer, de az okokkal nem foglalkozik, így azok folyamatosan újratermelik az ügyeket. Mintha a rendszer saját magát akarná fenntartani azzal, hogy így működik.
A tantermekben, a művészetis órákon épp csoportcsere volt, az alsósokat kísérték vissza a kollégáim, és érkeztek a felsősök. Két teremben dolgoztak most, egy általános iskolai program miatt voltak hiányzók, de így is jó kis csoportlétszámok voltak.
A gyerekek elhelyezkedtek, ki, hova szeretett volna ülni, és az órák rendben megkezdődtek. A vendégek nézték őket, és újra visszatértek a kérdések: kötelező ide járni? Mondtam, hogy nem, de ez is tanulói jogviszony, tehát, ha szeptemberben beiratkoznak, akkor az egy tanévre szól.
És mit csinálunk, ha valaki nem jön? Hát, mondtam, erre nem igazán van eszközünk, ezért nagyon fontos, hogy olyan órákat tartsunk, ahol szívesen vesznek részt. És a mi alkotó óráink ilyen. Sikerélményt adnak, amire ezeknek a gyerekeknek nagy szüksége van.
A bevonódás támogatására persze nagy gondot kell fordítanunk. De azt hiszem, ha ezt megugorjuk, ha sikerül pozitív légkörben tartani az óráinkat, és szívesen járnak a gyerekek, az nagyon megerősítő érzés a pedagógusainknak. Ha valahol lecsökken a létszám, az nagy tükörtartás…
Ahol jó a feladat, ahol a gyerek a fontos, ott a fejlesztés sikeres. Ahol differenciált, a gyerekekhez igazodó pedagógiai munka van, ott szívesen vannak jelen, és bevonódnak. Mi így próbáljuk… zömében sikeresen. Iskolarendőr nélkül.
Ez most egy meggyőző kép volt, amit láttak, de persze azt el kell mondanunk, hogy nálunk sem mindig ilyen a helyzet. Mert a heti kétszeri találkozás, még, ha teljesen más légkörben is zajlik a munka, nem elég. Mi csak egy területen próbálunk hatni, az alkotással, elsősorban a szociális kompetenciák fejlesztésére fókuszálva, és ez nyilván nem elég, még akkor sem, ha kiterjesztjük a fejlesztéseinket más tantárgyak ismeretanyagára is.
De így is hozzáteszünk valamit ahhoz, amiben a rendszer ma nem tud elég hatékony lenni: az érzelmi intelligencia, a szociális készségek fejlesztéséhez. Olyasmihez, mint az önbizalom, énhatékonyság-érzés, önértékelés, együttműködési képesség, tolerancia, szolidaritás. Fontos készségek az életben való boldoguláshoz. Különösen fontos ez ott, ahol a családi minta mást ad, mint amit az iskola elvár.
A mai iskolarendszer pedig (tisztelet a kivételnek) nagyon nem érti az otthonról hozott “csomagok” tartalmát. Az íróasztalnál, a döntéshozók sok esetben a saját személyes gyerekkori emlékükből táplálkozva szabályozzák az oktatást, és ők úgy vélik, az, ahogy őket tanították, ma is jó lehet. Mert ők lám, micsoda remek emberek lettek a tekintélyelvű viszonyok között szocializálódva, idősebbeknél még összevont osztályokban is tanulva, és na ugye. Ebadta kölyke, amelyik ezt nem akarja… És ebadta pedagógus az, aki ez ellen lázad. Lesz itt rend! Aki nem ért a szép szóból, majd ért a büntetésből.
Elszakadtak a valóságtól, és egy múltba révedő ideát építenek. Az, hogy közben a világ másról szól, nem érdekes. Mint ahogy az sem, hogy az oktatásnak nem lenne szabad növelni a társadalmi szakadékot.
Nem tudom, lesz-e valaha korszerű, mindenkinek egy formán esélyt adó oktatási rendszerünk… Ráadásul olyan, ami érti a családi szocializálót, és rendszerszinten, az ágazatokkal összekapaszkodva próbál életstratégia-váltást támogatni, hogy végre valódi esély legyen ma minden gyerek előtt. Nagy szakadékba kerültünk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.