Szerző: SIK DOMONKOS
2026.03.26.
Ahogy közeledik az áprilisi választás, egyre több fórumon hallani, hogy a végeredmény elsősorban a „bizonytalan választók” szavazatán fog múlni. Az ország és a nyilvánosság kettészakadt. A kormány ellenzői és támogatói közötti kommunikáció, valamint a két tábor közötti átjárás egyaránt minimálisra szűkült. Hatalmas a médiazaj, és nehéz eligazodni az ígéretek, értelmezések és félelemek útvesztőjében. Mint minden választáskor most is rengeteg egyéni, családi és társadalmi szempontot kell mérlegelni. Ebbe a mérlegelési folyamatba szeretnék beemelni egy olyan szempontot, amiről talán kevesebb szó esik a
nyilvánosságban.
A rendszerváltás utáni választások többségével ellentétben, a mostani választásnak nem csak az ország szempontjából van jelentősége. Kis túlzással azt lehetne mondani, hogy
az áprilisi eredményeknek globális tétjük van.
Ez pedig azt is jelenti, hogy a „bizonytalan választók” szavazatának is különös jelentősége lesz. A Fidesz-kormány kitartó törekvései mellett a nemzetközi politikai élet megannyi fordulata is kellett ahhoz, hogy a magyar választásoknak nemzetközi súlya legyen. De ha már így alakult, érdemes egy pillanatra tágabb kontextusból is tekinteni a tétekre.
Magyarország az elmúlt másfél évtizedben sajátos helyzetbe kormányozta magát. A belpolitikai térben előbb az erőviszonyok viszonylagos kiegyenlítettsége borult fel, majd fokozatosan a fékek és ellensúlyok rendszere is leépült. Ennek eredményeként jöhetett létre egy olyan kormányzati stratégia, ami az ország gazdasági, politikai és kulturális súlya által indokoltnál jóval nagyobb nemzetközi befolyás megszerzésére törekedett. A sorozatos kétharmados győzelmek következményeként a belpolitikai teret bizonyos értelemben „kinőtte” a kormány. A belső fékek jelentette önmérséklet hiányában, a nemzetközi ambíciója is hatalmasra növekedett.
A nemzetközi kapcsolatok „realista” elmélete szerint az országok közötti viszonyokat, minden diplomáciai és civilizációs vívmány ellenére, végső soron az érdekek és az erőviszonyok határozzák meg. Ez a Magyarországhoz hasonló helyzetű országok esetében azt jelenti, hogy a mozgásterük meglehetősen korlátozott. A kitágítására tett kísérletek túlnyomó többsége kudarcra van ítélve, a „fejlődési pálya” sikeres megváltoztatása rendhagyó kivételnek tekinthető.
Az elmúlt évtizedben ezek a kemény korlátok kerültek szembe a – belső fékek híján – hatalmasra nőtt kormányzati ambíciókkal. Ebből a feszültségből érthető meg, hogy a kormányfő miért hirdeti büszkén, stratégiai vívmányként, hogy „mi vagyunk a homok a gépezetben, a bot a küllők között, tüske a köröm alatt”. Az ország gazdasági és politikai hátrányának ledolgozása kétségtelenül lassú és bizonytalan kimenetelű vállalkozás. A kormány éppen ezért azt a stratégiát választotta súlyának – lehetőségein túlmutató – növeléséhez, hogy
az ország új fejlődési pályára állítása helyett az EU-tagsággal összefüggő helyzeti előnyből próbál tőkét kovácsolni.
Ehhez persze szüksége volt az Európai Unió demokratikus berendezkedésére, amit kezdettől fogva a második világháború kollektív traumája határozott meg. Az európai országok gazdasági és politikai együttműködése – a gyakorlati haszon mellett – leginkább azt a célt hivatott szolgálni, hogy a kontinensen senki se legyen többé „érdekelt” egy fegyveres konfliktus kirobbantásában. Noha e közös cél a kollektív emlékezet kopásával a szélesebb nyilvánosság körében háttérbe szorult, jelentőségéből mit sem vesztett.
Napjainkig ez határozta meg az EU fejlődését abból a szempontból, hogy a gazdasági és politikai súlyától függetlenül minden tagállamot egyforma elismerés illet meg. Ebben az értelemben az EU egy olyan zárványnak tekinthető, ahol nem érvényesülnek korlátlanul a „reális” erőviszonyok és érdekek. Talán e törekvések leglátványosabb kifejeződése a döntő kérdésekben gyakorolható, minden tagállamot megillető „vétó” joga. Ez tette lehetővé a magyar kormány számára is, hogy a vétóval való fenyegetéssel sakkban tartsa az EU-t, és ily módon súlyánál nagyobb jelentőségre tegyen szert a nemzetközi politikában. Ilyen értelemben a Fidesz-kormány nem az ország gazdasági vagy politikai teljesítményével próbált érvényesülni, hanem sokkal inkább azon képessége révén, hogy a legfontosabb közös döntéseket szabotálja.
Ez a stratégia mindenekelőtt kifizetődőnek tűnt az EU-n belül, hiszen a kormány megkérhette az árát annak, hogy ne éljen a vétó lehetőségével. És kifizetődőnek tűnt az EU-n kívüli nemzetközi kapcsolatokban is.
Mindazok a globális szereplők, akiknek geopolitikai érdeke az EU meggyengítése és egységének megtörése, természetes szövetségesként tekinthettek arra a Magyarországra,
ami büszkén vallotta, hogy vétójával nem csupán képes, de kész is gyengíteni az EU-t...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.