Szerző: SAJÓ ANDRÁS
2026.05.07.
A jogállam helyreállítása mindenekelőtt társadalmi erő és akarat kérdése, de komoly jogtechnikai kihívás is. Hogy a dolgok jogszerűen másképp is lehetnének, azt be kell bizonyítani. Nemcsak politikailag, hanem szakmailag is elfogadhatóan.
A megbékélésnek álcázott semmittevés apostolai (különösen, amíg nem dőlt el a választás kimenetele) egy állítólagos tudományos objektivitás és semlegesség magas piedesztáljáról prédikálták, hogy minden törvényt érvényesként kell követni, ha megfelelő eljárásban hozták meg azokat, és azok következményein nem lehet változtatni. Ezt követeli a szent jogbiztonság, melyről azt híresztelték, hogy az a jogállam legfontosabb eleme.
Akarva, akaratlan, ezek a pőre, lebutított törvényességhez ragaszkodó jogászok a bitorlók törvényi pozitivizmusát követik.
Ez a „törvény az törvény”-, „parancs az parancs”-felfogás nem tévesztendő össze a jogfilozófiában ma uralkodó jogpozitivizmussal, amelynek modern felfogása már nem szűkíti le a jog fogalmát a megfelelően megalkotott szabályok összességére. A jogpozitivizmus nem ad megfelelő választ arra, hogy milyen kötelező ereje van egy önkényes jogrendnek. A jogfilozófus az általában vett jog meghatározásának, leírásának elvont kérdéseivel foglalkozik és nem azzal a gyakorlati problémával, hogy mi a teendő konkrét jogszabályokkal és életviszonyokkal egy alapvető társadalmi-jogi változás esetén.
A törvényi pozitivizmus kifejezés eredetileg azoknak a német jogászoknak a mentalitását írta le, akik kötelességüknek érezték a náci jogrendszer szolgálatát. Önkényuralmi rendszerben a jogászok (többsége) mindent elfogad azon az alapon, hogy a törvény – tartalmától függetlenül – betartandó. A jogi szakma pozitivizmusa, jogszabályhűsége elfogadhatóan működik „normális” körülmények között.
A jogállamiság egyébként dicséretes fegyelmező ereje azonban itt és most, egy hamis jogrendből kikecmeregve, bénító keretté válhat. A formaságokhoz való ragaszkodás a megbabonázott jogi elme merevségével párosulva a jogállamiság lényegét, vagyis az önkény megakadályozását, legalábbis az önkény mérséklését kockáztatja. A mostani helyzetben a meglevő formaságokhoz ragaszkodás a törvényesített önkény következményeinek a megtartását, sőt védelmét jelenti. A törvényi pozitivizmus szűklátókörű törvényesség-felfogásában a jog formái és formalitásai éppen annak az önkénynek az eszközeivé válnak, amelyet a jogállamiság hivatott megakadályozni.
A jogállamiság szűk értelmezéséhez való szigorú ragaszkodás egy igazságtalan és despotikus jogrendszer örökségét konzerválja, elmélyíti és állandósítja az igazságtalanságot.
A törvényességre és jogbiztonságra egyszerűsített jogállamiság és joguralom lefegyverez, elfojtja azt a képességünket, amely alternatívák elképzelését teszi lehetővé. Még azokat a lehetőségeket is elfelejteti, amelyek már léteznek a meglévő jogelvek keretein belül. Ki kell tépnünk magunkat ebből a legitimitás-kábulatból. A jogállamiság reflektívebb értelmezésére van szükség ahhoz, hogy megkérdőjelezhessük az önkényes és despotikus államhatalmat, amely egy olyan törvényesség álcája mögé bújt, amelynek célja a visszaélések igazolása.
A törvényi pozitivisták a jogállamiságot kényszerzubbonynak láttatják. A „minden jogos, amit törvényesítettek” formalizmusa akadályozhatja a jogalkotókat és az igazságszolgáltatást a törvényesített, „lepapírozott” önkény felszámolásában. A formalista – és, valljuk meg, szakmailag kissé tájékozatlan – pozitivista közép-európai jogfelfogás könnyen és rendszeresen bedől a kellően iktatott csalásnak, annál is inkább, mert sokszor a szakma is részese és haszonélvezője volt a „lepapírozásnak”...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.