Szerző: Bauer Tamás
2017.03.03.
Az persze nem vitás, hogy Orbán uralma alatt az állam intézményrendszerét a közpénzek szisztematikus fosztogatásának és a hatalmon levők gazdagodásának szolgálatába állították. Kezdődött a dolog – még a Fidesz ellenzéki időszakában – a fekete pártfinanszírozás megszervezésével, majd túlterjedt ezen már az első Orbán-kormány idején, és a második Orbán-kormány alatt vált példátlanul kiterjedt rendszerré. A kérdés nem önmagában ennek megállapítása, hanem az, hogy miért vált ez lehetségessé.
E kérdés megválaszolásához érdemes összehasonlító elemzéshez nyúlni. Fekete pártfinanszírozásról nemcsak a Fidesz esetében van tudomásunk, hanem másokéban is. A még liberális Fidesz az MDF-fel közös székházüggyel kezdte, majd a kormányra került MSZP és SZDSZ a Tocsik-üggyel folytatta. Az újra kormányra jutott Fidesz – a Kisgazdapárttal koalícióban – a korábbinál is látványosabb korrupciós tüneteket mutatott, aminek nagy szerepe volt 2002-es választási vereségében. Az MSZP-vel 2002-től újra koalícióban kormányzó SZDSZ körül újabb korrupciós ügy került napvilágra (Nemzeti Szakképzési Intézet botránya). 2010-től azután kezdetét vette a közpénzek elsajátításának az a rendszere, amit népszerűen „maffiaállamnak” neveznek. Tény, hogy a közpénzek fosztogatásával szemben eddig még egyetlen kormányzó párt sem bizonyult immunisnak. Vajon mi lehet az oka annak, hogy míg az MSZP–SZDSZ-kormányok idején a fekete pártfinanszírozás egyes ügyekre korlátozódott, és nem vált átfogóvá, az Orbán-rendszerben a közpénzek államilag szervezett fosztogatása gigantikussá vált, és ezt jellemzi az elmélet szerzője maffiaállamként?
Megválaszolhatjuk a kérdést úgy, hogy az MSZP és az SZDSZ egykori vezetői alapjában véve becsületes emberek, akik csak addig kezdeményeztek fekete pártfinanszírozást, amíg a kampányokhoz arra elengedhetetlenül szükség volt, s egyénileg nem gazdagodtak belőle, míg a Fidesz vezetői bűnözők, akiknek szenvedélye a közpénzekből történő egyéni gazdagodás. Az effajta különbségtétel nem is nélkülöz minden alapot. A jó és rossz emberek közötti megkülönböztetés azonban aligha alkalmas társadalmi folyamatok megbízható magyarázatára. A kérdés feltevésében tovább kell lépnünk. A Horn-kormány idején a Tocsik-ügy lelepleződése azonnal az illetékes miniszter és a privatizációs ügynökség egész vezetésének menesztéséhez vezetett, az SZDSZ esetében pedig a párt gerincének megtöréséhez, belső tartásának, kohéziójának végzetes megrendüléséhez. Az SZDSZ második kormányzásakor átélt újabb botrányok tovább rongálták a párt morális állapotát. Ez volt a fő oka annak, hogy a párttól tömegesen elfordultak a liberális választók, a pártnak 2000 után már a parlamenti küszöb eléréséért kellett küzdenie, majd 2009-től már erre sem maradt esélye. Azzal az értékrenddel, amelynek jegyében az SZDSZ megalakult, majd a továbbiakban a párt vezetői és szavazói közötti kohézió alapja volt, nem volt összeegyeztethető a fekete pártfinanszírozás. Láthatóan más a helyzet a Fidesszel. Mármint az 1994 utáni Fidesszel, merthogy a korai, még liberális Fideszt ugyanúgy megrázta a székházügy, mint később az SZDSZ-t a Tocsik-ügy, egy sor vezető politikus és sok tag szakított az Orbán és Kövér által fémjelzett pártvezetéssel és hagyta el a pártot, amelynek támogatottsága 40 százalékról 6 százalékra csökkent, éppen hogy bejutott 1994-ben az Országgyűlésbe. Az 1994 utáni Fidesz–MPP-nek ezzel szemben már nem okoz semmilyen gondot, hogy köztudottan korrupt. Egyik vezető ideológusa politikájuk lényegének tekinti azt, amit mások korrupciónak vélnek, ami annak akadémikus megfogalmazása, amit a Fidesz-hívek százezrei gondolnak: az a politikai célrendszer, amelyet a Fidesz követ, s amelyben ők pártjukat támogatják, az ilyen gyakorlatot is elfogadhatóvá teszi. Ez az oka annak, hogy a nyilvánvaló korrupciós gyakorlat nem rendíti meg a Fidesz-tábor törzsének elkötelezettségét. Csak emiatt válhatott lehetségessé az, amit Magyar Bálint maffiaállamnak nevez. A „maffiaállam” tehát nem magyarázat, hanem következmény, a magyarázatot másutt kell keresnünk. Arra kell választ kapnunk, hogy mire is épül a Fidesz-hívek feltétlen kötődése.
Immár egy év eltelt azóta, hogy a magam magyarázatát terjedelmes dolgozatban küldtem el az ÉS szerkesztőségének, s abban kitértem a maffiaállam-elméletre is, de írásom sem egyben, sem részekre bontva nem kapott helyet a lapban. Azt az ÉS-ben már korábban, 2014 novemberében megfogalmazott állításomat, miszerint az Orbán-kormánytól a szokásos parlamentáris úton, választással nem lehet megszabadulni, hiszen a feladat nem egyszerűen egy kormány leváltása lenne, hanem a parlamenti váltógazdaságot tagadó és annak lehetőségét minden elemében akadályozó rendszer megdöntése, az azóta történtek minden szempontból megerősítették. (Hasonló következtetésre jutott fontos elemzéseiben Kornai János.) A kétharmados parlamenti többség megszerzése, 2010 óta a Fidesz lépésről lépésre önkényuralmat épített fel, ahol Orbán akarata a törvények fölött áll: az ő akaratához igazítják a törvényeket, hatályon kívül helyezték az alkotmányt, megbénították, látszólagossá tették a független hatalmi ágakat (egyelőre a bíróságok kivételével, bár azok betagolására is fontos intézkedéseket tettek, részleges eredményekkel). Erősen korlátozták a sajtószabadságot, amennyiben a kormány szócsövévé változtatták a mindenhova eljutó közmédiát, felszámolták vagy felvásárolták a független írott sajtó nagy részét (legutóbb a Népszabadságot, illetve a Figyelőt és a megyei lapok többségét), az egyik nagy kereskedelmi televíziót és néhány hírportált. A parlamenti többségnek rendelték alá az egyházakat, a baráti egyházak összefonódnak az állammal. Koncepciós eljárások, sőt perek sorozata indult meg a Sukoró-ügytől a tábornokperen és a „kémperen” át a legutóbbi Hiszékeny-perig, s azok egyelőre a gyanúsítások, illetve vádak összeomlásával, a perbe fogottak felmentésével végződnek – de vajon meddig? Orbán nyíltan hirdeti a hatalommegosztásra épülő liberális demokrácia felszámolását, az illiberális államot.
Az Orbán-rendszer erejét azonban nem magyarázhatjuk pusztán ezzel, az önkényuralmi eszköztár leírásával. Önkényuralmi rendszerek sem maradhatnak fenn pusztán hatalmi erőszakkal, s Orbán rendszere, amely a kommunista diktatúrák többségétől, köztük a magyarországitól eltérően nem idegen megszállás révén jött létre és maradt fenn, hanem belső fejlődés eredményeként, egyfelől számottevő támogatást élvez, másfelől széles körű beletörődésre építhet, és ez ismételt választási győzelemben is kifejeződik. A maffiaállam-elmélet teljesen figyelmen kívül hagyja ezt a támogatást, amely messze túlterjed azok szűk körén, akik az Orbán-rendszer anyagi értelemben vett haszonélvezői...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.