KÖZMUNKARENDSZER: ÍGY NEM MEHET TOVÁBB

KETTŐS MÉRCE BLOG
Szerző: Kiss Ambrus
2017.03.05.

A közmunkát vagy istenítik, vagy démonizálják. A közmunkát végzőket eltartottnak nevezik, vagy lesajnálóan nem értékteremtő munkát folytatóknak tartják. Az biztos, hogy jelenlétük látványos, hiszen az állam mindent megtesz azért, hogy észrevegye őket az átlag választó. Ha más nem is, a sárga mellényben az út szélén dolgozó emberek látványa elég feltűnő.

A politikai pártok is csak ízlelgetik a problémát, amire nem tudnak a kormánnyal szemben értelmes válaszokat adni. Valójában félnek tőle, hogy a többségi társadalom alapvetően egyetért az „aki nem dolgozik, ne is egyék” elvvel. Ha megnézzük a helyzetet, és megoldási lehetőségeket is keresünk (ez következik az alábbiakban), érdemes szem előtt tartani, hogy a közmunka mai rendszere nem szakmai kérdés, hanem értékválasztás dolga.

A tömeges közmunka aranykora

A közmunka rendszere nem a jelenlegi kormány találmánya. Azt is mondhatnánk, hogy mindig is velünk volt, hiszen már Mária Terézia idejében a jobbágyokkal végeztettek folyószabályozási munkákat. Korábban ezek a közmunkák ingyenmunkának (robotnak) számítottak, de az 1767-es rendelet után, amikor szabályozásra került a földesúr számára végzett ingyenmunka aránya, a folyószabályzási közmunkáért már bért kellett fizetni, ami nem egyszer csak ígéret maradt. Korabeli beszámolók szerint ezzel sok helyen voltak problémák, de abból indulhatunk ki, hogy a szabályozás szerint ezen közmunkáért a „piaci bért” ki kellett fizetni.

A két világháború közötti időszakban, főleg az 1929-es világgazdasági válság után, úgy döntött a kormány, hogy a hárommillió éhező szegény ember problémáját nem segélyekkel, hanem valamilyen munkával akarja megoldani.

Amikor 2011-ben átírta a segélyezési és közmunkarendszert az Orbán-kormány, többen ebben a tekintetben is horthysta restaurációt kezdtek el emlegetni. Sokan azt mondják, hogy a két világháború közötti magyar szociálpolitikai rendszer bizonyos elemei jelentek meg az új koncepcióban, hiszen a rászorulókat akkor is három csoportra osztották. A teljesen munkaképtelenek („érdemes” szegények) kaphattak csak mindenféle ellentételezés nélkül segítséget, jóllehet ez nem állami forrásból, hanem adományokból történt. A második csoportba az ún. ínségesek (klasszikus munkanélküliek) tartoztak, akik számára az állam csak úgy adott segélyt, ha azért cserébe munkát végeztek. Nagyon lényeges, hogy elvileg a munkáért kapott bér összege nem lehetett kevesebb, mint a hasonló piaci alapú órabérek, de kutatások szerint a gyakorlatban az ínséges ugyanazért a munkáért kevesebb bért kapott, mint a normál munkás. A harmadik csoportba azok tartoztak, akik nem fogadták el a felajánlott munkát. Őket munkakerülőknek hívták, és elvileg büntették (akár dologházzal) ezt a magatartásukat...

ITT OLVASHATÓ