Szerző: Budácsik Lajos
2017.05.11.
Ezt mi is átéltük jó párszor, hiszen feleségem édesanyja, élete utolsó öt évében fekvő beteg volt. Bizony előfordult, hogy reggel kilenckor bevitte a mentő, s délután ötkor még ott feküdt étlen-szomjan a folyosón, anélkül, hogy egyetlen vizsgálatot elvégeztek volna. Mindezt 88 évesen. Az is előfordult, hogy vártuk, hogy a kórházból a mentő majd hazahozza. Úgy éjfél körül kiderült, elfelejtették a mentőt megrendelni. Mi – ezt követően – kizárólag magánszállítókkal vittük a mamát mindig a kórházba, ők tették azt, amiért fizettünk. Tudom persze, hogy ezt nem mindenki engedheti meg manapság.
Az egészségügyi intézmények többsége adósságban úszik. Gyakran még az alapellátás biztosításához is hiányzik a szükséges pénz. Gondolom, szinte mindenki átélte, hogy nincs a betegnek gyógyszer, a wc-kben – ha működnek – nincs papír, a mosdók koszosak, mocskosak, esetenként mindenre alkalmasak, csak arra nem, amire kellene. Az orvosok, a szakszemélyzet fizetése messze elmarad a kívánatostól. Nagyon sokan külföldön keresik – az itteni bérük sokszorosáért – boldogulásukat. Ma talán nincs is nagyobb büntetés annál, mint betegként, kiszolgáltatottként kórházba kerülni. Aki már volt hasonló élethelyzetben, tudja miről beszélek.
A várólisták – a sok ígéret ellenére – hosszúak. Gyakran előfordul, hogy mire a betegre sor kerül, már nem él. Megdöbbentő hallani, hogy még a legsúlyosabb betegségek esetén is heteket, hónapokat kell várni az állami kórházakban arra, hogy a megfelelő ellátást megkezdjék. Napjainkban az egészségügyben szó sincs esélyegyenlőségről. Azok, akik tehetősek, akik megengedhetik maguknak, a magánellátás keretében lényegében azonnal hozzájutnak a megfelelő kezeléshez, így életesélyeik is sokkal jobbak. Azok a milliók, akiknek erre nem telik, csak a jószerencséjükben bízhatnak. A szegénységben, a nyomorban élők korán halnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.