Szerző: DIÓSZEGI-HORVÁTH NÓRA
2018.12.29.
Végre egy követelés – ‘le a rabszolgatörvénnyel’ -, amihez lehet rendelni egy olyan nyomásgyakorló eszközt, ami valóban fájni tud a kormánynak.
Általános sztrájk. A fehér holló mellett fénysebességgel elsuhanó unikornis, a munkások egykor volt ereje és dicsősége, amit mindenki szeretne látni, amiben hinni létszükséglet (mert másban már nagyon nem lehet), de amit elérni a jelenlegi körülmények közt épp olyan nehéz lehet, mint unikornist látni elsuhanva a fehér holló mellett. Nem kizárt, hogy sikerül, csak eddig még nem tapasztaltunk ilyet, úgyhogy előbb hinni kell benne, aztán majd csak lesz valahogy.
Az elmúlt hetek tiltakozáshullámáról sokan, sokat írtak már. Ki optimistábban, ki pesszimistán látja a kialakult helyzetet. Pedig – ahogy én nézem – egyelőre a nulladik lépésnél tartunk, és fogalmunk sincs arról, mi az a kifutás, amiben egyáltalán érdemes reménykedni.
Teljesen természetes, hogy egy sor olyan intézkedés, amivel most megsorozta a társadalmat a kormány, felháborodást váltott ki. Láttunk már ilyet korábban is, kisebb és nagyobb ügyekben is. És túlnyomó többségükben ezek a felháborodások eredménytelenül haltak el, legalábbis ha eredményként a kormányzati pozíció változását értjük. Nem függetlenül attól, hogy a NER rendkívüli energiát feccölt abba, hogy értéktelennek, illegitimnek állítsa be a tiltakozásokat, és így ne kelljen tudomást vennie a társadalmi elégedetlenségről.
Általános sztrájk. A fehér holló mellett fénysebességgel elsuhanó unikornis, a munkások egykor volt ereje és dicsősége, amit mindenki szeretne látni, amiben hinni létszükséglet (mert másban már nagyon nem lehet), de amit elérni a jelenlegi körülmények közt épp olyan nehéz lehet, mint unikornist látni elsuhanva a fehér holló mellett. Nem kizárt, hogy sikerül, csak eddig még nem tapasztaltunk ilyet, úgyhogy előbb hinni kell benne, aztán majd csak lesz valahogy.
Az elmúlt hetek tiltakozáshullámáról sokan, sokat írtak már. Ki optimistábban, ki pesszimistán látja a kialakult helyzetet. Pedig – ahogy én nézem – egyelőre a nulladik lépésnél tartunk, és fogalmunk sincs arról, mi az a kifutás, amiben egyáltalán érdemes reménykedni.
Teljesen természetes, hogy egy sor olyan intézkedés, amivel most megsorozta a társadalmat a kormány, felháborodást váltott ki. Láttunk már ilyet korábban is, kisebb és nagyobb ügyekben is. És túlnyomó többségükben ezek a felháborodások eredménytelenül haltak el, legalábbis ha eredményként a kormányzati pozíció változását értjük. Nem függetlenül attól, hogy a NER rendkívüli energiát feccölt abba, hogy értéktelennek, illegitimnek állítsa be a tiltakozásokat, és így ne kelljen tudomást vennie a társadalmi elégedetlenségről.
Az ugyanis, hogy ma száz, ezer, tízezer ember kimegy az utcára, már nem elegendő nyomásgyakorló eszköz. Az, hogy az ellenzéki pártok 2010 óta lényegében először viselkedtek tényleg ellenzékként, legfeljebb arra mutatott rá, hogy a kétharmados túlhatalommal szemben eszközeik legfeljebb a nyilvánosság elérésére jók.
A szakszervezeti megmozdulások jelen fázisukban szintén valami hasonlóra mutatnak rá: az útlezárások, tüntetéseken való szónoklások ugyan azt a közönséget elérik, amely erre amúgy is fogékony (és egyébként eddig példátlan módon immár valamelyest azokat is, akik egyébként a közmédiából tájékozódnak). Támogatottsága azonban ennél szélesebb körben kell, hogy legyen a tiltakozásnak, ha valóban eredményeket akarunk elérni.
És ahogy már sokszor láttuk: a kormány sem véletlenül időzítette az év végére a törvénydömpinget, hiszen egy próbát megért, hátha az ünnepek elcsitítják a felháborodást, hátha a szilveszteri pezsgőmámor után már nem lesz lendület az emberekben folytatni az ellenszegülést.
Viszont úgy tűnik (és ebben is érdemes egyébként óvatosnak lenni), hogy elmérték a helyzetet: a túlóratörvény túl sokakban erősíti meg az amúgy is kizsákmányolt dolgozók rabigába hajtásának képét, túl közelről ismeri a társadalom a dolgozói lét kiszolgáltatottságát ahhoz, hogy benyelje azt a plusz egy napot. Ráadásul a tiltakozás jelen pillanatban több néhány egymásra épülő tüntetésnél. Létrejött ugyanis egy egység, ahol a tiltakozó állampolgárok mögött szakszervezetek, ellenzéki pártok, civil szervezetek sorakoztak fel, ezzel erősítve azt a képet, hogy van értelme a tiltakozásnak. De milyen tiltakozásnak?
Amit fontos látni: ez nem egy fehérgalléros felzúdulás, nem is tudna az lenni, hiszen a munkavállalók elnyomásáról szól...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.