2018. december 1., szombat

"SZOLIDARÍTÁS": JÓL HANGZÓ RIGMUS VAGY A KÖZÖS ÉRDEKEK FELISMERÉSE?

MÉRCE
Szerző: DIÓSZEGI-HORVÁTH NÓRA
2018.12.01.


Elvárjuk-e a buszon utastársunktól, hogy ha köhög, a szája elé tegye a kezét? Igen. És nem csak azért, mert hát milliárdnyi bacilus, meg különben sem esztétikus. Hanem azért is, mert nekünk is ezt tanították, szóval ha mi a szánk elé tesszük a kezünket, minimum tegye meg más is. Közösségi érdekünk, hogy telente óvjuk egymás egészségét.

Ám ha a kérdés az: elvárhatjuk-e más polgártársainktól, hogy szolidárisak legyenek velünk, a mi nyomorunkkal, a válasz már nem lesz ennyire egyértelmű. Pedig..
.

Jelenleg ott tartunk, hogy a szolidaritás a tüntetésen leggyakrabban skandált szavak közt is igen előkelő pozícióba küzdötte fel magát (érzésre lassan kezdi lenyomni az „Európát”, de persze a „demokráciát” azért még nem). Sőt, immár ott tartunk, hogy függetlenül attól, milyen tüntetésen vagyunk, szónokok sora kiáltja mikrofonba is.

Szóval ideje feltenni a kérdést:
ki mit ért szolidaritás alatt?

Jellemzően ugyanis azt látjuk, hogy ma leginkább akkor kiált szolidaritást bármilyen csoport, ha éppen őt szorongatják. A szolidaritás tehát egy jól körülhatárolt ügy érintettjeinek szájából hangzik el, potenciálisan az utolsó utáni pillanatban, amikor már lényegében mindegy is, hogy szolidáris-e velük valaki, és ha nem, miért nem.

A szolidaritás ebben az esetben kiüresedett fogalommá válik, elvárt dolog, ami azonban csak általánosságban szólítja meg a társadalmat, anélkül, hogy pontosan megmondaná, hogy kitől vár szolidaritást, és azt is, hogy a szolidaritás azon kívül, hogy mondjuk busongva gondolunk az ő nehézségeikre, miben csúcsosodjék ki.

Az elvárt szolidaritás így azonban legfeljebb szimbolikus, de semmire sem jó gesztusokban testesül meg – mint például petíciók aláírásában, amik e formájukban semmire nem jók, hiszen senkit semmire nem kényszerítenek, de cserébe azt az érzetet keltik az emberekben, hogy ezen egyszerű, erőbefektetést nem kívánó szolidaritási gesztussal mindent megtettek egy adott ügyért, amit meg lehetett. Tudjuk, hogy ez nincs így.

De ha például arról van szó, hogy akkor kimegy-e az ember a Kossuth térre, hogy szolidaritást vállaljon az éppen ott sátorozó diákokkal és az általuk felkarolt ügyekkel, már egészen más a helyzet.

Hideg van. Korán sötétedik. Olyan programok vannak, amik nem feltétlenül érdeklik az embert. Sejtjük, hogy ez a tiltakozási forma (hozzá hasonlók kudarcai okán) nem fog eredményre vezetni. Kimegyünk? Nem, nem megyünk ki.

Szerdán – már csak a szolidaritás és az érdeklődés végett is – én magam kisétáltam a Kossuth térre, de sokáig nem maradtam, leginkább azért, mert fogalmam sincs arról, hogy mibe és hogyan kellene becsatlakozni, és hogy pontosan mi is a célja a táborozásnak...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése