2020. május 16., szombat

„HA ELMEGYEK, KI ÁLL A HELYEMRE?”

24.HU
Szerző: ANTONI RITA
2020.05.16.


Szép gondolat, és, mint a koronavírus terjedése elleni jelenleg egyetlen hatékony módszer, jogos elvárás is a #maradjotthon. Számos szakma képviselői azonban nem engedhetik meg maguknak ezt a kiváltságot. E szakmák (ápoló, szociális gondozó, bolti eladó, pénztáros, takarító, patikus) jellemző nemi összetétele miatt nagyobb részben nők kerültek a frontvonalba – noha nem feledkezünk meg a jellemzően férfi buszvezetők, ételfutárok és hulladékszállítók munkájáról sem. Az alábbiakban Tímea mesél a tapasztalatairól, aki szociális munkásként próbál megküzdeni a rendkívüli helyzettel. Nevét és munkahelyét nem vállalhatja („Mindenki lapít. Én is lapítok”), ellenben szakmai beszélgetések alapján helyzetét a kollégái körében általánosan jellemzőnek ítéli meg.

Tímea egy családvédelmi intézményben dolgozik. A bentlakó szülők közül több tucatnyian nemrég elveszítették az állásukat, jövedelemkompenzációt (egyelőre?) nem kapnak, és a tetejébe még be is vannak zárva az intézménybe: a rendelkezések értelmében ugyanis azt kizárólag munkavégzés és orvoshoz menetel céljából lehet elhagyni.

– A bentlakóink többsége nem érti a vírusveszélyt – mondja Tímea –, őket jobban érdekli, hogy nincs pénz, nincs munka – mindent elvállalnának, de semmi! – és még nem is mehetnek ki. Nem értik meg, hogy a boltig sem engedhetem ki őket, csak az intézmény területén mozoghatnak. A legtöbben bizonytalan vagy fekete foglalkoztatásban dolgoztak, így az elsők közt küldték el őket. Az ügyfelek a felgyülemlett feszültséget egymáson, illetve a szociális dolgozókon vezetik le – panaszkodik Tímea, érezhetően megviselt hangon.

– Nem tudom megvédeni magam, szociális munkás vagyok, és nem teszik lehetővé, hogy megvédjem magam! Maszkunk is csak mostantól van, lakossági adományból – az államtól a mai napig egy darab maszkot sem kaptunk –, és ez is csak papír, nem a tényleges védelmet biztosító FFP maszk. Ez meg a pumpás kézmosó és fertőtlenítő önmagában kevés, ha a lakók nem tartják be a higiéniés szabályokat, leginkább, mert nincs mivel.

Pokoli a hangulat. Hosszú és nehéz műszakokban dolgozunk, napi 16 órákat (amelyek sokszor hosszabbra nyúlnak), és úgy érzem, már nem tudok megküzdeni a helyzettel. Soha nem szoktam megemelni a hangom, a múltkor viszont már elsírtam magam. De ha elmegyek, ki áll a helyemre?
...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése