2020. július 27., hétfő

ANDOR LÁSZLÓ: SZÁZ ÓRA BRÜSSZELBEN – AZ EURÓPAI TANÁCS TÖRTÉNELMI MEGÁLLAPODÁSÁRÓL

MÉRCE
Szerző: ANDOR LÁSZLÓ
2020.07.27.


Az Európai Tanács a keleti bővítés óta nem tartott olyan hosszú ülést, mint most, 2020 júliusában. A száz órára nyújtott csúcstalálkozó okkal kapott nagy figyelmet: lényegében itt dőlt el, tud-e a közösség új eszközöket előállítani a koronavírus által recesszióba döntött kontinens mihamarabbi fellendülése érdekében.

Az állam és kormányfők már februárban is megpróbáltak elfogadni egy hosszú távú költségvetést (angol rövidítéssel MFF, erről itt írtam korábban). Az akkor nem sikerült, és a COVID-19 válság miatt a képlet sokkal bonyolultabb lett. Nem egyszerűen egy szokványos hétéves ciklus volt most a tét, hanem a mellé helyezett rendkívüli csomag, amelynek a gazdasági helyreállításhoz szükséges fiskális ösztönzés a feladata. A hegyek négynapos vajúdásából komoly eredmények születtek, bár nem kevés járulékos veszteséggel, a négy intenzív nap történetéből pedig sok minden kiolvasható a pénzügyeken túlmenően is.

Közgazdasági paradigmaváltás

Ami a legfontosabb: összességében olyan EU-költségvetés született, amely megdönt számos korábbi tabut, és közelebb vezet az EU (mint monetáris unió) életképességéhez. Az alapvető probléma az volt, hogy a ‘90-es évek elején egy fiskális szolidaritás nélküli valutauniót álmodtak meg, amely a növekedési időszakokban csak-csak működik, gazdasági visszaesés esetén viszont a szétesés kockázatával néz szembe. Ezt éltük át 2011-12-ben, és ez a veszély a COVID-19 következtében megint előállt.

Hogy miért igényel rendkívüli eszközöket a mostani recesszió, érdemes átismételni. A világjárvány kezelése, mivel a koronavírusra pillanatnyilag nincs hatékony oltóanyag, csakis az emberek közötti kényszerű távolságtartással, a mobilitás jelentős fékezésével, illetőleg a gazdaság egy jelentős részének leállásával volt lehetséges. A kényszerű recesszió mindenhol bekövetkezett, ám nem egyforma következményekkel. A vírus által jobban sújtott országok a leállást jobban megszenvedik, egy valutaunión belül pedig a pénzügyileg érzékenyebbek számára további kockázatok következnek. Egy szó mint száz: a monetáris unió felbomlása egy ilyen helyzetben közös finanszírozással, valamint a tagok közötti (nyílt vagy burkolt) transzferekkel előzhető meg.

A közös finanszírozás a 2012-13-as időszakban az Európai Központi Bank vezényletével történt meg, ez a megoldás azonban eljutott a határig: fiskális innovációra volt szükség mindenképp.

Kevesen számítottak rá, de a német nagykoalíció feladta korábbi makacs ellenkezését a közös kötvénykibocsátással szemben. Májusban Merkel odaállt Macron mellé, és ezzel irányt szabtak az Európai Bizottság által kidolgozott 750 milliárd eurós helyreállítási csomagnak, és lehetővé tették a rendkívüli csomag júliusi sikerét is. Valójában persze sikerről majd akkor lehet beszélni, ha ez a csomag tényleg kifejti hatását, és sem a beépített fékek, sem a későbbi külső nyomások nem hatástalanítják. Beépített fékből van bőven, például a Bizottságra ruházott kontrollfunkciók formájában. Még lényegesebb azonban, hogy a helyreállítási programmal előre megtett lépések után az EU ne tegyen két lépést hátra a fiskális szigor túl korai erőltetésével. Ehhez a valutaunió, ill. pontosabban a Stabilitási és Növekedési Paktum fiskális szabályainak felülvizsgálatát le kell folytatni, és olyan új kereteket kell kialakítani, amelyek segítségével a közösség segíti, nem pedig bünteti a válságok idején szükséges, anticiklikus beavatkozásokat...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése