Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2020.10.04.
Az alábbi szöveg első része itt olvasható.
A tőkés (piaci és államkapitalista) rendszerek osztályjellege a két világháború között meggyöngült: mindenekelőtt, de nem kizárólag a fasiszta-náci szisztémákban a polgárság elvesztette politikai vezető szerepét (tehát az osztályhatalmát), amelyet a mozgalmi állam apparátusa vett át, gazdasági haszna zömének meghagyásával; a Szovjetunióban – sok jóslat és szociológiai általánosítás ellenére – a hatalmi apparátusból mégse lett „uralkodó osztály”, hatalmi előnyeit nem konvertálhatta örökölhető, védett vagyonná, ami nélkül nincs uralkodó osztály.[1]
Az apparátus tekintélye se volt fényes: a szovjet rendszer egalitárius aurája ezt nem engedte meg. Ezért emlékszik, vél „emlékezni” (bár tévesen) a kelet-európai radikális jobboldal az értelmiségre mint „a valóságosan létezett szocializmus” uralkodó osztályára. Az értelmiségnek volt ugyan – roppantul fényes – aurája, de nem volt osztályhatalma a reálszocban, de kezelője volt a kommunista transzcendenciának, ami a tömegek között szétosztott magaskultúra.[2]
Az utolsó politikailag értelmezhető európai osztályküzdelem a második világháború vége felé kialakult antifasiszta ellenállás Francia- és Olaszországban, Jugoszláviában, Görögországban, amely ezeken a helyeken a (kollaboráns) burzsoázia és a (kommunista) proletariátus közötti kegyetlen, véres polgárháború volt.
Ebben utoljára lépett föl autonóm politikai szubjektumként a szervezett szocialista proletariátus, ugyanazokkal a háborúellenes, internacionalista, népi vonásokkal, mint 1917, csak sokkal kevertebb formában, amennyiben a harc az idegen megszállás ellen irányult, és a der Hauptfeind steht im eigenen Land [3] tétele csak korlátozottan érvényesült. A Szovjetunió – amint 1927-i kínai intervenciója óta mindig – a népfrontpolitikát erőltette, ezért volt ennyire ellenséges a balkáni kommunista partizánsikerekkel szemben, amelyek nem óhajtottak szövetséget a (nem létező) haladó burzsoáziával, amely mind Jugoszláviában, mind Görögországban a félfasiszta monarchiát jelentette volna.
A mainstream történetírás azt tartja, hogy az 1945 utáni népfrontos, népi demokráciás, haladó patriótás, békeharcos szovjet propaganda (meg a kommunisták „egyesülése” a szociáldemokratákkal és a baloldali parasztpártokkal) csak szófia beszéd volt, amely mögött a „tiszta proletárdiktatúra” titkos programja húzódott meg. Ennek semmi jele.
Ami igaz belőle, az a parancs- és rémuralom, rendőrállami terror – efelől semmi kétség. De a proletártömegek spontán osztálytörekvéseit – amelyeket helyenként a párttól olykor függetlenedett partizánmozgalmak testesítettek meg – mindenképpen kordában kellett tartani, és a pártnak a saját tömegeivel szemben szövetségesekre volt szüksége, ezért is olyan föltűnően nacionalista a hivatalos kommunista politika ekkoriban (nálunk a „Lobogónk Petőfi”, a függetlenségi hagyomány ébresztése németellenes éllel és a tanácsköztársaság elhallgatása, a népi írók élre emelése stb.). Franciaországban a párt XXIV. (Saint-Ouen-i) kongresszusa még 1982-ben is azt mondja: le socialisme aux couleurs de la France, azaz trikolór szocializmus…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.