NEM LEHET RENDESEN HALADNI A TANANYAGGAL? I. – AZ MÉG SEMMI!

MÉRCE
Szerző: TÓTH TAMÁS MÁJUS
2021.01.26.

Jó pár hónapja már, hogy egyszerűen nem hagy nyugton egy gondolat. Miután sikerült kiharcolnunk, hogy a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség kilenc intézményében átmenetileg ne (s így a munkahelyemen se) kapcsolják ki a gázt, a MÁV-telepi Wesley iskolában viszont kapcsolják vissza, szerettem volna egy levelet írni. Valami bíztató-szolidáris üzenetet szerettem volna küldeni a közoktatásban dolgozó, bérmunkás pajtásoknak. Van közöttük pedagógus, pedagógiai munkát segítő szakember, menzás, portás és „egyéb kisegítő dolgozó” is.

Aztán valahányszor megpróbáltam összeseperni a gondolataimat, azokon mindannyiszor végigsöpört az éppen aktuális szakmai-oktatáspolitikai hangorkán. Hogy a távoktatás miatt (is) csak romlik az oktatás minősége; hogy miképp súlyosbítja a diákok lemorzsolódását és bedarálását a digitális egyenlőtlenség; hogy az alulfizetett (kizsákmányolt) pedagógusok még a teljes táppénzre sem számíthatnak, ha a járvány miatt kiesnek a munkából; hogy a kormányzati oktatásirányítás szakítófélben van a konkrét iskolai-pedagógiai valósággal; és így tovább.

Azon tűnődtem, hogy vajon lehetséges-e egyáltalán bármi egyebet mondani az oktatási krízishelyzetről, amikor amúgy is a szakma süketelése táncol a pedagógusok idegszálain, és még az úgynevezett szakértők is azzal bíbelődnek, hogy bezár-e az alsó, ki igazolja a gyerek hiányzását, mikor és kinek járjon a rendszeres tesztelés, és hogy melyik online platformra költözzön át az osztály.

Arra jutottam végül, hogy azért találom nehezen a szavakat ahhoz, hogy valami mást is mondjak, mert az oktatással kapcsolatos uralkodó beszédmódok roppant katedráiról csak úgy ömlenek ránk a szavak. Nevelésfilozófusként nem azért nehéz megszólalni ma, mert túl nagy a zaj, épp ellenkezőleg: ordít, hogy mindenki ugyanazt szajkózza.

Az pedig hangos, unalmas és bénító. Nem tudok mást mondani, mint hogy zavaróan egysíkú lett az a kétpólusú pedagógiai játszótér, amit a jobboldali-(neo)konzervatív és az ellenzéki-(neo)liberális oktatáspolitikai-szakmai elit hegemóniaharca határoz meg. Olyan az egész, mintha nem lenne más alternatíva az oktatásban, minthogy a 21. századi kompetenciák fejlesztését választjuk (kapitalizmus szivárványszínben), vagy a hazafias erkölcsiséget (kapitalizmus trikolorban). És ehhez még az is hozzátartozik, hogy bár a jelenleg ellenzékbe szorult szakma tere egy konfliktusos mező, a szakmai viták kordináta-rendszere mégiscsak a rendszerváltás után bebetonozott liberális hegemónia (lásd felzárkózás, modernizáció, szabadság, „Európa!”)...

ITT OLVASHATÓ