Szerző: ZSUPPÁN ANDRÁS
2025.01.17.
A Klauzál tér egyszerre volt a gettó főtere és egyik tömegsírja, múltjára azonban a helyszínen mindeddig semmi nem emlékeztetett. Felszabadításának 80. évfordulójára a Hetedik Műterem tervei szerint készült emlékmű a megújult téren, sőt a gettó egykori határait is megjelölték. A történelmi emlékművek nehéz műfajában példaértékű megoldás született: nem tolakodó, viszont mélyen átgondolt és érzékeny emlékjelhálózat. Belesimul a városrész mindennapi életébe, az odafigyelni kész látogatót azonban megállítja, és belegondolásra készteti.
Holnap lesz nyolcvan éve, hogy a Vörös Hadsereg katonái ledöntötték a budapesti nagy gettó palánkjait, és kiszabadították az ott összezsúfolt közel 70 ezer embert. Azoknak a magyar állampolgároknak, akik Belső-Erzsébetváros zsidók számára kijelölt városrészében élték túl a holokausztot, ezen a napon ért véget a vészkorszak. Bár a budapesti gettó a történelmi emlékezetben kiemelt szerepet játszik, és mélyen beleégett a kollektív tudatba, de valójában nem állt fenn nagyon sokáig: kevesebb mint hét hétig.
Ebbe a másfél hónapba azonban annyi szenvedés, fájdalom, kín, gyilkosság, éhezés, betegség zsúfolódott össze, hogy az szinte felfoghatatlan és elmesélhetetlen. A palánkok nemcsak bezárták a zsidónak minősített embereket, börtönné változtatva Budapest egy darabját, de el is takarták a rettenetet a főváros többi lakója elől. Amikor azonban a deszkakapuk és -falak ledőltek, a budapestiek láthatták a valóságot: a gettó közterületein temetetlenül feküdt a rengeteg halott. Január 18-án azonban még zajlott a főváros ostroma, Budapest újkori történelmének legnagyobb tragédiája, és halottak hevertek más utcákon is. De messze nem olyan tömegben, mint a gettóban, ahol a becslések szerint három helyszínen közel 3000 temetetlen holttest feküdt: azok, akik az előző két hétben az éhezés, a betegségek és a gyilkosságok áldozatai lettek. Többségében idős emberek és gyerekek, hiszen a gettó lakosai e két korosztályból kerültek ki főként – a legöregebbekből és a legfiatalabbakból.
Belső-Erzsébetváros olyan hely, ahol nyolcvan évvel ezelőtt fahasábszerűen rakták egymásra az utcákon, udvarokon a jéggé fagyott hullákat.
Ma pedig ugyanezeken az utcákon és – a rengeteg bontás ellenére – még mindig nagyrészt ugyanazon házak között zajlik a mindennapi élet: a legénybúcsús angolok és a kocsmázó magyar fiatalok, a zsinagógák előtt sorban álló turisták, a Klauzál téri csarnok Spar áruházában bevásárló helyi lakosok és a Kéthly Anna tér kis parkjában ücsörgő nyugdíjasok nyilván nem gondolnak – nem is gondolhatnak – folyamatosan arra, hogy a hétköznapoknak ez a nagyon is átlagos kerete az egyre távolabbi múltban néhány hétig maga volt a földi pokol. De nem is szabad ezt teljesen elfelejteni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.