SZERETET ÉS JÓSÁG - BOGDÁN LÁSZLÓ EMLÉKÉRE

SZERETET ÉS JÓSÁG 

- BOGDÁN LÁSZLÓ EMLÉKÉRE
Szerző: OLÁH KÁROLY
2025.06.22.

Cigánytelepi mese – Zsuzsi szemével

1. fejezet – A sár birodalmában

Gyerekkoromban az utca nem volt más, csak végtelen sár. Olyan sár, ami az álmaidra is rátapad, nemcsak a cipődre. A telep szélén laktunk, ahol a város már nem akarta folytatni önmagát. Mintha letette volna a tollat, és azt mondta volna: eddig tart a történet. De számunkra éppen ott kezdődött.

Tavasszal a hólé úgy zúdult le az utcán, mint valami titkos folyó, amit a világ elfelejtett nevet adni. A házunk előtt hömpölygött, ahogy az anyám csendes imái is hömpölyögtek az esti sötétben, mikor tudta, hogy másnap megint nem lesz cipő, ami bírja a sarat.

Ha reggel esett, nem ébresztett. Csak nézett ki az ablakon, majd óvatosan betakart minket. "Ma maradjatok otthon, gyermekeim... aludjatok még." De néha nem lehetett. Mentünk, mint kis vadludak, sárosan, ázottan, de valami láthatatlan dallamot dúdolva magunkban – mintha minden lépés egy verssor lenne a túlélés könyvéből.

2. fejezet – Apám hangja

Apám nem volt szelíd ember, de az arca mögött ott égett valami mély szomorúság, amit csak én láttam. Ő nem csókolt homlokot, nem mesélt meséket. De amikor leült este, és elővette a pipáját, akkor eljött a világmagyarázat ideje.

„Zsuzsi fijjam – mondta, és ilyenkor megállt a füst is a levegőben –, csak a tudás visz ki innen.” Nem értettem még, mi az az "innen". Ma már tudom: az a hely, ahol nem vagy elég csak azért, mert vagy.

Éjszakánként gyertyafénynél olvastam. A könyvekben kastélyokat találtam, színes ruhás hercegnőket, fehér táblákat és angol nyelvet, amit senki nem beszélt a telepen. És mégis... ott, a sáros konyhánkban egy másik világ nyílt meg előttem. Az apám pedig, ahogy ott ült mellettem, csendben figyelt. Tudta, hogy a lánya már nem marad örökre abban a történetben, amit neki írtak.

3. fejezet – Az ellenőrző rítusa

Minden péntek este szent volt. Mint valami ősi szertartás, úgy sorakoztunk négyen az asztal előtt, mint katonák a parancsnok előtt. Az ellenőrző ott lapult a kezünkben, mintha titkokat őrző varázskönyv lenne.

A kicsik remegtek, én csak lehajtottam a fejem. Tudtam, rendben van minden. De apám ilyenkor is rám nézett, és néha – csak néha – elmosolyodott. Nem úgy, hogy bárki észrevegye. Csak a szeme sarkában rezdült meg valami.

Egy este, mikor már féltem, hogy a testvéreim hibáiért engem is megrovás ér, odalépett hozzám, és csak ennyit mondott: „Tartsd a fényt, Zsuzsi.” Nem értettem akkor, de most már tudom: ő is látott bennem valamit, amit én még nem.

4. fejezet – A gimnázium és a csillogás

A gimnázium olyan volt nekem, mint egy másik bolygó. Csillogó folyosók, mosolygó lányok, akiken még az esőcsepp is szebben csillogott. Nekem nem volt táskám. A füzeteim egy kifakult szatyorban utaztak velem, és a cipőm sarka már rég feladta a küzdelmet.

De figyeltem. Mindig figyeltem. A tanáraim hangját, az osztálytársaim nevetését, a pad alatti titkos üzeneteket. Irigykedtem. Nem bántóan. Csak úgy, mint aki tudja: nem jár neki, de azért álmodik róla.

A tanáraim valahogy mégis megszerettek. Segítettek, tereltek, és soha nem mondták ki, de én tudtam: ők is remélnek bennem valamit. Talán azt, hogy amit én hozok a cigánytelep porából, az egyszer még arannyá változhat.

5. fejezet – Szerelem másképp

A szerelem nem kopogtatott. Betört. Mint egy nyári zápor, amit nem látsz jönni. Ő nem volt cigány. Ez akkoriban nem volt könnyű. Anyám a sírás és düh közötti törékeny mezsgyén járt. „Zsuzsikám, ne menj hozzá! Nem vagy hozzá való!” De én mentem.

Mert láttam benne valamit, amit addig csak a könyvekben: egy másik világ kapuját. Aztán 42 évig együtt maradtunk. A kapu mögött nem volt minden szép, de volt igazi. Együtt dolgoztunk, vállalkozást építettünk, fájtunk és nevettünk.

És lett két gyermekünk. Egy fiú, egy lány. Ők már nem a sárban indultak el iskolába. Ők már biztosabban álltak.

6. fejezet – Könyvek és bölcsesség

A könyvek mindig velem maradtak. Akkor is, amikor nem volt kenyér az asztalon. Néha egy-egy mondat jobban jóllakatott, mint egy szelet zsíros kenyér. A gyerekeim tanultak. Ma már dolgoznak, és tudják, mit jelent tartani magad akkor is, ha az élet néha próbára tesz.
És jöttek az unokák. Öt fiú, egy kislány. Ők már egy új nemzedék. A nevetésük hangosabb, a lépteik bátrabb. A szívem mindig gyorsabban ver, ha körülöttem vannak. Ez már nem csak szeretet – ez örök gyógyír.

7. fejezet – A világ új arca

De a világ megváltozott. Már nem ugyanaz az utca, nem ugyanaz az emberség. Félelem van a tekintetek mögött, csend a szívekben. Az igazságot becsomagolták reklámszövegbe, és eladták. A rendszer, amiben élünk, nem értünk van. A lelkünket akarja. A szavazatunkat.
De én már nem vagyok kislány a sárban. Nem félek kimondani, amit érzek. És nem félek hinni. Mert ha mi nem hisszük el, hogy más világ is lehetséges, akkor ki fogja?

8. fejezet – Az én világlátásom

Hinni kell. Egy olyan világban, ahol nem kérdezik meg, honnan jöttél. Ahol az ember szíve számít, nem a neve, nem a ruhája. Egy világban, ahol nem kell szégyenkezned, mert
voltál egyszer. Mert az én lábnyomaim ott maradtak a sárba - de nem süllyedtem el . És ma már tudom : az amit akkor el vett a sors , most vissza adja - a gyermekeimben , az unokáimban , az írásaimban .

Mert én vagyok a Zsuzsi , és én már tudom: élni nem csak lehet - érdemes is.

ITT OLVASHATÓ