AMIKOR A HATALOM A VALLÁSI ÉS LELKIISMERETI SZABADSÁGOT NEM ALAPJOGKÉNT, HANEM POLITIKAI ESZKÖZKÉNT KEZELI

FACEBOOK
Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2026.02.09.

A mai napon, amikor a hatalom a vallási és lelkiismereti szabadságot nem alapjogként, hanem politikai eszközként kezeli; amikor a keresztény nyelvet politikai célokra kisajátítva a lojalitást hitként, az engedelmességet erényként, a politikai alárendelődést pedig vallásos kötelességként hirdeti; amikor közpénzekből jutalmazza azokat az egyházakat, amelyek – saját autonómiájukról lemondva – hajlandók részt venni ebben a politikai liturgiában, miközben a független közösségeket jogfosztással, anyagi kivéreztetéssel és adminisztratív zaklatással sújtja; amikor a hatalom számára nem kedves egyházakat foszt meg visszamenőlegesen jogállásuktól, megvonja tőlük az 1%-os támogatást, nem ismeri el közszolgálati tevékenységüket, amelyeket éppen az elemi kötelezettségeik teljesítéséről lemondó állam helyett vállalnak magukra, és a hatalom bosszúból politikai üldözötté teszi őket; amikor mindezt állami intézmények mögé bújva, a jogállam díszletei között hajtja végre, és bíróság elé állítja Iványi Gábort, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség alapító lelkészét és az Oltalom Karitatív Egyesület elnökét – nos, a mai napon fellapoztam a TISZA – A működő és emberséges Magyarország alapjai című programjának egyházpolitikával foglalkozó fejezetét (132–134. o.).
A program legfontosabb és leglényegesebb állítása így hangzik:
„Valláspolitikánk alapja az egyház és az állam szétválasztása, valamint a lelkiismereti szabadság biztosítása.”
Jóllehet ez a 21. század első negyedében evidenciának tűnhetne, a mai Magyarországon korántsem az.
Nem az, mert a Fidesz az Alaptörvény VII. cikk (3) bekezdésében – majd a 2011. évi CCVI. törvény preambulumában megismételve – nem az állam és az egyház elválasztásáról, hanem „különvált működéséről” beszél: „Az állam és a vallási közösségek különváltan működnek. A vallási közösségek önállóak. Az állam és a vallási közösségek a közösségi célok érdekében együttműködhetnek.”
Szembetűnő, hogy a nemzetközi és hazai hagyományban bevett terminológia – separatio (separation – the Wall of Separation jeffersoni elve nyomán: séparation de l’Église et de l’État, separazione della Chiesa dallo Stato, Trennung – Separierung – von Religion und Staat stb.) – és annak klasszikus magyar megfelelője, az elválasztás, teljesen hiányzik a Fidesz által összetákolt Alaptörvény szövegéből. A TISZA programjának alapvetése ezért abszolút helyes, ám a szóhasználat pontatlan: itt nem szétválasztásról, hanem elválasztásról kellene beszélni. Az elválasztás ugyanis rendszerelvű, intézményi és normatív határkijelölést jelent, míg a szétválasztás erőszakos, traumatikus törésre utal. Nem véletlen, hogy the separation of church and state az egyház és az állam elválasztásaként, míg the separation of families at the border családok szétválasztásaként fordítandó.
Az elválasztás terminológiája már a 19. századi magyar politikai gondolkodásban is egyértelműen ebben az értelemben jelenik meg: Deák Ferenc 1873-as beszédében vagy Eötvös József költségvetési felszólalásaiban az állami szuverenitás és az egyházi autonómia kölcsönös függetlenségének elveként.
Éppen ezért aligha véletlen, hogy a Fidesz szakított ezzel a bevett fogalommal. A „különvált működés” nem elvi, hanem funkcionális kategória: olyan, mint egy nagyvállalat külön irodáinak működése, ahol a funkciók elkülönülnek, de egy „magasabb szinten” újra összefutnak. A törvény szövege világosan meg is nyitja ezt a „magasabb szintet”: rendkívüli támogatások, adókedvezmények, ellenőrzés alóli kivételek, pályázat nélküli forráselosztás révén. És persze az összetalálkozás nem csupán pénzügyi: politikai stratégiákban, szimbolikus gesztusokban, világnézeti preferenciákban és gazdasági érdekekben egyaránt testet öltött az elmúlt másfél évtizedben.
Ebben az értelemben a TISZA programjában megfogalmazott elválasztás – a szóhasználati pontatlanság ellenére – világos és üdvözlendő szakítás a „különváltan működik” manipulatív szómágiájával.
Nem világos ugyanakkor, miért tekinti a program magára nézve feltétlenül kötelezőnek a Vatikáni Szerződést, miközben maga a Megállapodás is lehetőséget ad újratárgyalásra, ha a körülmények gyökeresen megváltoztak – márpedig az elmúlt közel harminc évben megváltoztak. A Horn Gyula által 1997-ben megkötött szerződés számos problematikus elemet tartalmaz: homályos megfogalmazásokat, diszkriminatív vonatkozásokat, az állami szuverenitást szűkítő rendelkezéseket. Ezek felülvizsgálata indokolt lenne, az érintett egyházak bevonásával.
Helytálló és pontos viszont a program diagnózisa, amikor kimondja: az együttműködés helyét kiszolgáltatottság vette át; a partneri viszonyt politikai és gazdasági összefonódás; a „bevett egyházi” státusz és a finanszírozás pedig sokszor a kormányzati lojalitás függvényévé vált. Ez az igazságtalan és átláthatatlan rendszer valóban súlyos társadalmi veszteséget okozott.
Nyitott kérdés marad ugyanakkor az egyházak finanszírozásának jövője, az esélyegyenlőség biztosítása az oktatásban, az állami intézményekhez való tényleges hozzáférés garantálása, valamint az egyházi fenntartók saját felelősségvállalásának mértéke. Ezek nélkül az elválasztás elve könnyen deklaráció maradhat.
Összességében: a kiindulópont – a terminológiai pontatlanságot leszámítva – helyes és ígéretes. Győzelem esetén azonban rendkívül komoly szakmai munka vár azokra, akiknek ezt az elvet intézményes valósággá kell formálniuk.
Egy dolog mindenesetre reménykeltőnek tűnik: Iványi Gáboréhoz hasonló ügyekre többé nem kerülhetne sor.

ITT OLVASHATÓ