2019. május 5., vasárnap

MIT KÍVÁN A MAGYAR BETEG?

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: SZENCZI TÓTH KÁROLY
2019.05.04.


Alig zajlott le tavaly az áprilisi választás, amikor elkezdett a politikai viták levegője forrósodni. Azt az ellenzéki politikust, aki nyilvános mondandóját, szóljon bármiről, nem az egészségügy szidalmazásával kezdte, tán még pártfegyelmi is fenyegette. A hangnem agresszívvé, számonkérővé vált. Az ellenzék a nemes cél érdekében minden fronton harcba lendült, váll a vállhoz bozótharc, élesre töltött fegyverek, percről percre, előre.

Már jóval korábban forradalmi magaslatokba emelték azt a budapesti hős fekete ruhás ápolónőt, aki szót emelt az elsinkófált túlórapénzekért, aztán egy elzárt kórházi területre kóborolt hajléktalan holtteste fölött ültek médiatort, máskor a politikus hölgyek összeálltak brigádba, és illatos kézkrémhez szokott kezeikre gumikesztyűt húztak, elmentek kórházat takarítani. Ha már ott voltak, szemügyre vették a toa­let­te­ket, mert micsoda egészségügy az, ahol nincs WC-papír?! (Teszem hozzá zárójelben, kórházi osztályom esetére hivatkozva, micsoda ország az, ahol a kórtermi folyosó illemhelyéről egyetlen éjszaka alatt ellopják az összes WC‑deszkát?) Kollektív szörnyülködés az interneten; nyilvános fotókon a hazai kórházi koszt; szegényes és gusztustalan; aprócska vaj, szelet párizsi, töppedt zsemle, híg leves, főzeléklötty. (Paralel tudósítás: a miniszterelnök munkahelyi Gundel-menüt eszik.) A sürgősségi osztályon órákat várakozik a súlyos beteg, a műtétest nyílt mellkassal szállítják CT-re másik kórházba, a vidéki kórházban felmond az összes betegszállító, a gyerekbetegek szülei a kórházban éjjel a földön matracoznak, az orvosnál zsúfoltság van, vizsgálati időpontot távoli hónapokra adnak, a műtéti várólisták végtelen hosszúak.

A harsány, szenzációhajhász és szándékosan túlzó kampány máris célhoz ért. Idelent és odafent egyformán. Idelent sikerült a betegeket kellőképp felhergelni és azok ellen fordítani, akik semmiről sem tehetnek. Ez tény, naponta érzékelhető. A WC-papír-színvonalú primitív propaganda a közvetlen betegellátó egészségügyi személyzetet találta telibe, noha ők ártatlanok, a rendszer minden hibájának éppúgy elszenvedői, mint a betegek. A politikai handabanda otrombán lesajnál beteget, orvost egyformán, eszközként használja őket, és a gyógyításhoz elengedhetetlen bizalmi viszonyukat tiporja sárba.

Mi, orvosok, ápolók és asszisztensek, akik a betegekkel naponta találkozunk, egyre mélyebbre süllyedünk az iszapban, lihegve, kínlódva próbálunk a felszínen maradni, helytállni abban a létszámhiányban, melynek okozói ugyancsak nem mi vagyunk. Mert szögezzük le: nem mi húztunk el boldogabb tájakra. Mi itt maradtunk. Megjegyzem, az, hogy kevesen vagyunk, nem csak a munkaerő elvándorlásának a következménye. Magyarországon a beteglétszámhoz igazított hivatalos orvos- és ápolószám mindig is, bármely kormány idején, eleve jóval kisebb volt a szükségesnél.

A rendelőkben, kórházi folyosókon, a beteg és orvos találkozásaiban egyre gyakrabban kell türelmetlenség, rosszhiszeműség közepett dolgozni. A kisváros rendelőintézetében az előjegyző recepciós hölgy naponta kap sírógörcsöt, olyan durván kérik számon rajta a hosszú várakozási időket. Ki máson? Ez nyilván így van rendjén. Miként az is, hogy a beteg vagy hozzátartozója izgága indulatában mentőst, orvost ütlegel, szétrúgja a mentőautót, letöri a visszapillantót és meglopja a segélymotorost. Az internet fórumain megjelenő névtelen hozzászólások hihetetlen gyűlölettel gyalázzák az egészségügy intézményeit és dolgozóit. Műhibaperekre éhes ügyvédek dörzsölik a tenyerüket. Egyenest minősíthetetlen, hogy a vidéki város polgármestere meg nyilvános beszédben szólja le saját városa kórházát. Néhány hete még kezemben az illemhely kulcsával a rendelőszobába siettem vissza, amikor a váróban utamat állta egy vehemens hozzátartozó. „Nem sétálgatni kéne, hanem dolgozni!” – mondta indulatosan. (Hét perccel voltunk öreg édesapjának bejegyzett időpontja után). Elnézést kértem a súlyos késedelemért. Nem szabadkoztam, hogy természetes szük­ség­le­teim nekem is vannak. Nem magyarázkodtam, bár ambulanciánkra szabály szerint csak előjegyzéssel lehet érkezni, késedelem előfordul, mert igenis soron kívül fogadom a slendriánokat; akik hirtelen döbbennek rá, lejárt a jogosítványuk vagy kedvezményes szakorvosi gyógyszerjavaslatuk, noha mindkettőről idejekorán tudni lehetett, mikor veszti érvényét. Soron kívüliséget élvez, ha vizsgálatomat kitűzött műtéti időpont sürgeti, vagy ha valaki táppénzes. Ha tudná ez az okostóni, hogy a betegek későbbi vizsgálatait ott helyben, időt rabló telefonálással azonnal intézem, kérek számukra időpontot (idő, hely, ajtószám), nem pedig csak a beutalót nyomom kezükbe. Nem tettem hozzá, de igenis gondoltam, ha csak ez kell, a pontos idő betartásának szent fétise kedvéért ezentúl minden beteg ügyét elsietjük, ha késésben vagyunk, összecsapjuk. Legelőször az apjáét... Azt is tudom, a váróhelyiség zsúfolt, a sűrű tömeg lázító ingerültséget okoz, gyakori a veszekedés. A járóbeteg-vizsgálati előjegyzés különben világszerte érzékeny ügy, nemzetközi szakcikkek foglalkoznak az optimális megoldással, a tág időintervallumra való csoportos előjegyzéstől a percre pontos egyéni időpontig. A Medicina 2000 Járóbeteg Szakellátási Szövetség időnként felméri a várakozási listákat. 2018-ban 28 intézményt vizsgáltak meg, ennek alapján rendelői szakorvosi vizsgálatra manapság átlag 22,8 napot kell várni. Annak, aki beteg, minden félelemmel töltött nap és perc sok. Három hét – már hogyne.

Ami a harci zajban megszokott, a média most is elővette a paraszolvencia csúsztatásokkal teli, jól (ki)forgatható, pocskondiázó érveit. L. G. „egészségügyi szakértő” asszony szerint, „amíg nincs súlyos, elrettentő szankció, a rendszer virágozni fog”. Szolgál mindjárt kreatív tanáccsal is: be kellene börtönözni tíz orvosbárót és tíz nénit (tetszik érteni; a pénzt a báró kapja, a szegény néni adja). „Ez hatna” – mondja a hölgy egy interjúban, mely csupa hasonló okosságot tartalmaz. Ni csak, az orvosi kamara elnöke meg állítja: orvosbárók pedig nincsenek... (Az orvosbáró fogalmával különben adós, aki kitalálta. Afféle marxi, proli indulatra alapozott, arisztokratát gyűlölő megjelölés ez a régi időkből.) Ahogy én értem, valamiféle dúsgazdag hűbérúr lenne ő, aki mást nem enged a vályúhoz, továbbá előnyökért lefizethető, egyszerre dolgozik az állami és a magánegészségügyben, a kettő közt pénzzel vásárolható kapcsolatot tart fenn. Összességében korrupt gazember, aki az orvosi rangsorban elfoglalt magas pozícióját használja ki, börtönbe vele. Egy korábbi kórháztulajdonos szerint egy menő orvos Magyarországon megkereshet akár 4-8 milliót is havonta. Hiszem is, nem is, de ha így lenne is, ennek mi köze ahhoz az évtizedek óta ártó, bal- és jobboldali állami kötelességszegéshez, mely az egészségügyet jelen helyzetébe juttatta?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.