Szerző: KÉRI LÁSZLÓ
2020.05.01.
Voltak – mégpedig százezres nagyságrendben – olyanok, akiknek egyik napról, esetleg egyik hétről a másikra szűnt meg a munkahelyük, s így a munkájuk is. A kormányzati médiában róluk esik legkevésbé szó – talán ezért hallgat róluk a kormányzó elit is. Vagy fordítva. Ettől még ugyan léteznek, s nem tudni, hogy mennyire nyugtatta meg őket miniszterelnökünk azzal, hogy idővel legalább annyi új munkahely teremtődik, mint ahány megszűnik. (Talán arra gondolhatott, hogy a frissen jóváhagyott, kínai érdekeltségű vasútépítéshez Belgrádig minden kilométerre juthatna akár ezer új munkahely is. Vagy inkább ötszáz. Hiszen a két métert ott is be kéne tartani.)
Voltak sokan, akiknek a megszokott munkakörülményeik lényegbevágóan változtak meg, és a korábbi feladataik egy jelentős részét otthonról is elvégezhetőnek vélik a munkaadók épp úgy, mint a munkavállalók. Ez a felismerés a későbbiekre nézve is talán százezrek számára hozhat korábbról nem is sejtett fordulatot. Ez a fordulat amúgy világszerte már a levegőben volt – némileg nálunk is –, ám a válság kényszere elképesztő erővel kényszerítette ki minél előbbi kipróbálását. Ez a tapasztalat – a következményeivel együtt – lehet e járvány-teremtette káosz leghasznosabb leckéje.
S vannak, akiknek az életében a hét hete tartó felfordulás, rendkívüli állapot szinte semmiféle változást nem jelentett. A szemetet ugyanúgy el kell szállítani, a boltban, a pénztárnál, ugyanúgy verni kell a pénztárgépet, az ügyeletnek ugyanúgy kell működni a kijelölt patikákban, mint előtte – sőt, még jobban talán. A buszt, villamost, vonatot ugyanúgy el kell vezetni a célállomásra, mint korábban, a híreket akkor is meg kell szerkeszteni és be kell mondani, ha nincs értelmük, a csőtörést most is meg kell állítani stb.
Nem túlzás azt állítani, hogy milliók élete szinte semmit sem változott, de… mégis túlzás. Mert a változatlan feladat körül a társadalmi befogadó közeg, a fogyasztó, vásárló, utas, páciens hangulata, hozzáállása, türelme és fizetőképessége radikális változáson esett át. Hiába tenném én a dolgomat ugyanúgy, mint eddig, ha körülöttem minden elbizonytalanodott. E drámai fordulatról a legtöbbet az egészségüggyel ilyen-olyan kapcsolatban élő százezernyi munkaerő tudna igen sok mindent elmondani – ha éppen nem mostanában tiltaná meg nekik az elemi szólásszabadságot is Minden Idők Legalkalmatlanabb Minisztere.
S akkor e ponton térhetünk vissza a kiinduló mondatokban emlegetett ’Felhatalmazási Törvény’ eddigi/áprilisi mérlegéhez. Több tanulságot levonhatunk. Először is azt, hogy egyelőre nem látni olyan döntéseket, amelyeket a kormány ne hozhatott volna meg a korábbi alkotmányos feltételek mellett. Avagy nem tudhatjuk ezt sem, mert a titkolódzás és mellébeszélés most is ugyanolyan uralkodó szokás és minta, mint azelőtt volt. Sőt, most még kevesebb kockázattal művelhető gyakorlat. Másodszor, a megismerhető intézkedésekből azt olvasni ki, mintha ez a válság a kabinet számára csak és mindenekelőtt a nagyvállalkozói réteg érdekeinek sérelme lenne, ezért azon kell szüntelenül eszelniük, hogyan is lehetne e meghatározó csoport helyzetét minél jobban megkímélni. Harmadszor meg az a leginkább meglepő, hogy a korábban is eszement és meglehetősen szubjektív logikát követő pénzszórás változatlan keretek között folyik tovább. Úgy tűnik, mintha a tetszőleges célok és a nagyon is világos kampány-várakozások nyomán történt osztogatásnak még ez a válság sem tudta útját állni.
Másként fogalmazva, éppen az a leginkább meglepő, hogy ez a kormány mennyire nem tud, nem akar, és/vagy nem képes élni a magának kierőszakolt rendkívüli jogkörével. Hogy mennyire csak úgy képes politizálni, mint ahogyan korábban, eddig is tette. Továbbra is óriási gondot fordít a látszatteremtésre, továbbra is kommunikációs trükkökkel vélik megoldhatónak a valós gondok orvoslását, továbbra is az egekbe dicsérik önmagukat minden olyan alkalommal, amikor bármiről bármit eldöntenek, továbbra is úgy cselekednek, mintha két hét múlva sorsdöntő választásokra kerülne sor.
A nagy sebességgel elfogadott törvény éppenséggel a választások, gyülekezések, tüntetések – és egyáltalán, bármiféle ellenzéki jellegű tevékenység lehetőségének korlátozására is bőséges alkalmat teremt. Nos, ha az áprilisi Fidesz-aktivitást egyben nézzük, akkor ez volt az egyetelen olyan vonatkozás, amiben nem okoztak csalódást, mert minden valós és valótlan alkalmat megragadtak ahhoz, hogy az ellenzéki erőket – szervezetként is, egyéniségekként is – le lehessen járatni. E teljesítményt az a Fidesz-politikus járatta csúcsra, amelyikük azt találta állítani, hogy „az ellenzék a vírus pártján van…” Ilyen fokú politikai aljasság hallatán, még e sorok írójának is elakadt a szava, pedig… sokat látott, hallott, tapasztalt elemzőként úgy hittem, hogy e tárgykörben nem érhet már meglepetés. Tévedtem.
Összességében, az áprilisi hónap kevesebb meglepetéssel járt, mint amit előre sejthettünk volna. Ez részben jó hír, részben pedig arra int bennünket, hogy ne hagyjuk a figyelmünket lankadni májusban sem. Nem dőlt el még semmi sem. A hónap nyitányakor a fertőzött betegek száma 525, az elhunytaké pedig húsz volt. A hónap utolsó napján, ezek a számok a következők voltak: 2775 megbetegedett, 312 elhunyt. A megbetegedettek ötszörösére, az elhunytak száma pedig tizenkétszeresére nőtt. Fogalmunk sincs, hogy mit hoz majd a május.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.