IVÁNYI GÁBOR AZOK SORSÁRA JUTOTT, AKIKET VÉDELMEZETT, AKIKNÉL KIKAPCSOLTÁK A GÁZT

AMERIKAI NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: Amerikai Népszava
2020.09.18.

Emlékszünk még arra, hogy Iványi Gábor a kilencvenes években odaláncolta magát, ha ki akartak költöztetni valakit. Védte azokat, akiknél ki akarták kapcsolni a villanyt, a gázt. De ugyanezt tette már a hetvenes és a nyolcvanas években is, s nem állt le ezzel a kétezres években sem. Soha nem hibáztatott senkit, soha nem azokban kereste a hibát, akiket elnyomtak, üldöztek, az élet legalapvetőbb feltételeitől megfosztottak, vagy csak önmaguk ellátására képtelenek lettek. Soha nem okolt hajléktalant azért, mert hajléktalan lett. Mindig csak azzal törődött, hogy segítsen rajtuk. Megmentse őket, rávegye őket, hogy elfogadják a segítségét. Iványi Gábornak még arra is volt gondja, hogy akinek nem volt senkije, hajléktalanként tengette az életét, s meghalt, legyen egy emlékfal, ahol róla is megemlékeznek, ahol nyomot hagy maga után ebben a világban, hogy ő is élt.

Iványi Gábor mindig a szegények, az elnyomottak, az üldözöttek, az önmagukról gondoskodni képtelenek oldalán állt. Ő a védőügyvédjük azoknak, akiket mindenki csak vádolt, kitaszított, a nyomorúságos helyzete miatt okolt, de Iványi Gábor nem látott bennük hibát. Noha tudta, hogy emberi szemmel nézve lehetne, de ő sohasem e világ szemével nézte a rászorulókat, hanem annak a szemével, aki meghalt értük, s akinek szíve szakadt meg azért, hogy ilyen helyzetben látta őket. Maguk az érintettek is csodálkoztak, amikor Iványi Gábor beszélt róluk. Nem akarták elhinni, hogy valaki így tekinthet rájuk. Ilyen kegyelemmel és irgalommal értékeli a helyzetüket, saját szerepüket, s nem is értették, hogy ilyen jó lehet az Isten, akinek a szemével lát ez az ember, az ő védelmezőjük.

Soha annyi emberséget Magyarországon szegény, kitaszított, megnyomorított, tönkrement életű ember még nem kapott, mint Iványi Gábortól. Voltak, akik visszaéltek vele, Iványi Gábor pedig soha nem volt naiv, ismerte őket. Pajkosan mosolygott, a szakállát simogatva, amikor egy-egy csibész azt hitte, becsapta. De Iványi Gábort soha nem tudták becsapni, ő maga adta oda azt, amit megszerezni reméltek tőle, s ha csibészkedett is valaki, odaadta neki legközelebb is. Mert tudta, hogy amúgy szüksége van rá, s nem az ítélkezés, nem az elutasítás, hanem a megértés és a gyengéd szeretet segíthet rajta. Ha valaki kicsit is elbizonytalanodott volna, hogy mennyire jó az Isten, mennyire nagyon kegyelmes, jó szívű, irgalmas, hogy mennyire szeret, akkor csak Iványi Gáborra kellett néznie, hogyan viszonyult ő a legnyomorultabb, a legbűnösebb emberhez is. Hogyan igazította útba akkor is, ha valamit változtatnia kellett az életén.

Iványi Gábor azonosult az övéivel, átérezte minden nehézségüket, problémájukat. Megértette, milyen nehéz nekik az, ami másnak könnyű. Mindenre képes volt, hogy rávegye azokat, akik segítségre szorultak, de még azt sem tudták elfogadni. Egyszer egy hajléktalan nő ön- és közveszélyes volt, de nem tudtak vele mit kezdeni, mert egy európai királyi család tagjának, egy hercegnőnek képzelte magát. De szükség lett volna, hogy megfürödjön, ellássák a sebeit, ám hercegnői méltósága nem engedte ezt. Iványi Gábor elé járult, felségnek szólította, meghajolt előtte, és közölte vele, hogy az udvar várja őt, a komornyikok állnak rendelkezésére, az udvari szabó adna rá tiszta ruhát, megfürödhetne a királyi zuhanyzóban, és az udvari orvos is elé járulna, hogy csúnya sebeit kezelje. Iványi Gábor alázatos szolgájaként rávette ezt a hajléktalant, hogy vele tartson a hajléktalanszállásra, és megmentsék az életét...

ITT OLVASHATÓ