A LEGGYÁVÁBB BÁTOR EMBEREK

ÉLET ÉS IRODALOM
Szerző: VÁSÁRHELYI MÁRIA
2021.04.16.

„Demokratának lenni mindenekelőtt azt jelenti, hogy nem félni…” Amikor Bibó ezt a közhelyszerűen, ám rendre hiányosan idézett kijelentését leírta, akkor – miként ez a mondat második feléből kiderül – nem a félelemre, hanem a gyávaságra gondolt. Félni vagy gyávának lenni – hatalmas különbség. A félelem ugyanis teljesen természetes érzés, minden normális ember számtalan dologtól fél. A gyávaság azonban az emberi silányság egyik jelzője. Gyávának lenni azt jelenti, hogy valaki, bár tisztában van azzal, egy-egy helyzetben mi lenne a helyes döntés, mégis – számításból, félelemből, önzésből – a rossz utat választja. És mivel tudja, hogy rendre a rosszat választja, gyűlöli azokat, akiknek van bátorságuk a kockázatosabb, veszélyesebb jó mellett dönteni. A bátorság nem a félelem, hanem a gyávaság ellentéte. Ha egy vezető politikus gyáva, akkor döntései nem a magánérdekeket sértik, hanem a közjó, a közérdek érvényesülésének állják útját, és a társadalom boldogulását sodorják veszélybe. Ilyen gyáva politikusnak gondolom Orbán Viktort és a szolgálatába szegődött vazallusokat.

„A gyűlölet a gyávaság bosszúja a megfélemlítésért.”
(George Bernard Shaw)

És talán az a legszomorúbb az egészben, hogy ez a gyáva ember több mint három évtizeden keresztül el tudta hitetni egy ország nagyobb részével, hogy ő bátor. Sőt a legbátrabb! Miközben minden konfliktushelyzetben a gyávaságáról tett tanúbizonyságot.

Orbán Viktor 1989-ben, a rendszerváltás előtti hónapokban, politikusjelöltként interjút adott a Fekete Doboznak. Ebben arról beszélt, hogy édesapja erőszakos ember, aki „hihetetlenül megvert, néhányszor belém is rúgott, másnap reggel nem tudtam felkelni (...) ilyenkor mindig azt kiabálta, hogy tedd le a kezedet, hogy ne akarjak védekezni”. Ez az interjúrészlet 30 éve ad megfejteni valót önjelölt és valódi lélekgyógyászoknak: az erőszakos, zsarnoki apa képéből próbálják levezetni Orbán személyiségtorzulásait. Engem viszont az interjú első meghallgatása óta az foglalkoztat, miért mondta el ezt akkor és ott nyilvánosan az apjáról. Egy akkoriban még alig ismert politikusjelölt miért tartja fontosnak, hogy arról meséljen, az apja egy durva, erőszakos dúvad? Egy életútinterjúban vagy egy önéletírásban meg lehet említeni, ám egy rövid beszélgetésben ennek nincs más célja, mint hogy együttérzést, rokonszenvet csikarjon ki a közönségből, az apja rovására. Engem zavart ez az intim kitárulkozás, amelyről már akkor is azt gondoltam, hogy saját személyiségének elfogadtatása érdekében odadobta a közönségnek az apját. És ezt gyávaságnak gondoltam.

Ennél súlyosabb gyávaságnak gondolom azt, ahogyan 1989-ben, Nagy Imre és társai újratemetési gyászszertartásán félrevezette azokat, akik lehetőséget teremtettek számára, hogy beszédet mondjon, és ezzel dobbantót ácsoltak politikai karrierjének indulásához. Az újratemetésen elhangzó beszédet a többség mindmáig a rendszerváltás szimbolikus eseményeként tartja számon, és magam sem vitatom, hogy jó beszéd volt. Az „oroszok hazaküldéséhez” azonban Orbán Viktornak semmiféle bátorságra nem volt szüksége, egyrészt mert már hónapokkal korábban megszületett a megegyezés a szovjet csapatok kivonásáról, és ezt Orbán is tudta, másrészt mert az esemény békés lebonyolításáért minden felelősség az újratemetés szervezőire hárult. Mivel közelről követhettem nyomon az eseményeket, tanúja voltam, hogy pattanásig feszült hangulatban, folyamatos fenyegetések közepette készült az eseményre a néhány tucat szervező, s mennyi aggodalom és bizonytalanság között zajlott a készülődés. Naponta tárgyaltak az üggyel szemben ellenséges és folyamatosan fenyegetőző belüggyel, a külüggyel, a miniszterelnökséggel, a temetkezési vállalattal, a rendőrségi és katonai vezetőkkel, a különböző nagykövetségek vezetőivel, érzékeltem a szervezők körében uralkodó óriási feszültséget és a nyomasztó felelősséget. Magyarországon több mint három évtizede nem volt olyan valódi politikai esemény, amelyen több százezer ember vett részt, sem a rendfenntartó erőknek, sem a szervezőknek, sem a résztvevőknek nem volt semmiféle tapasztalatuk egy ilyen hatalmas tömegrendezvény biztonságos levezénylésében. Az elhangzó beszédekért is a szervezők vállaltak felelősséget. Az esemény előtti napon Litván György ült le Orbánnal, hogy egyeztessenek a szövegről. Litván elmondta, hogy Németh Miklós már hetekkel korábban megegyezett a szovjet hadvezetéssel a csapatkivonásokról, amiről egyébként egy mínuszos hír meg is jelent a sajtóban, és erről tájékoztatta a kerekasztal-tárgyalások delegációinak vezetőit, de a szovjeteknek az volt az egyik feltételük, hogy ez csak a temetés után kerüljön nyilvánosságra. Litván ezt is elmondta Orbánnak, aki akkor elfogadta az érveit, és megígérte, hogy „nem tolja túl a biciklit”. Orbán vabankra ment: mindent vagy semmit, kockázat nem számít, ha meg kell fizetni az árát, majd megfizeti valaki más. Ha pedig átjön az üzenet, hogy fél kézzel, posztmodern Petőfiként zavarta ki az oroszokat, akkor az őt a történelmi nyerő oldalra helyezi – írta Vágvölgyi B. András, aki az újratemetés sajtófőnöke volt (Vageszblog/Átlátszó, 2019. jún. 15.)...

ITT OLVASHATÓ 

AZ ÉS 2021/15. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ)

AZ ÉS 2021/15. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)