2021. augusztus 30., hétfő

AMIT MAGUNKKAL HOZUNK...

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.08.29.


Azt hiszem, mindannyian cipelünk gyermekkorban megélt, akkor ránk ható traumákat. Kinek több van, kinek kevesebb. Nem tudom, van-e olyan ember, akinek nincsenek ilyen dolgai, és ezért minden simán megy neki az életben, tökéletesen dönt minden helyzetben, konfliktusmentes a karrierjében és a szűkebb és tágabb kapcsolataiban is. Én -magamat is ideértve – nem sok ilyet tudok. Olyat persze igen, aki ezt leplezi, eljátszva a tökéletes ember-tökéletes élet szerepet, és úgy éli meg, hogy vele minden rendben. De rájuk mások, akik kapcsolatban vannak velük, nem így gondolnak.

Van ennek jó nagy irodalma, szakembereknek szóló is, meg bárkinek, hogy csak párat említsek, mint pl. a Mérgező szülők, vagy az Örökölt sors, esetleg a Legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról címűeket. Érdemes az önismereti vizsgálódásaink részévé tenni ezt is. Főleg, ha szülői szerepet is gyakorlunk.

Én az életben a munkának olyan szeletét választottam, ahol ez az egész különösen látható. Persze szülőként is megélem még ma is, felnőtt gyerekeimmel, hogy vajon jól csináltam, jól csinálom-e, de ott van a mindennapokban a pedagógiai munkámban, a szociális munka területén pedig a legnehezebb kérdések egyike. És akkor még nem beszéltem arról, milyen nehézségek jönnek elő ide visszavezethetően a vezetői munkában, vagy épp egy “közszereplői” státusszal, amit szintén nem egyszerű.

De most maradjunk csak a gyerekeknél. Mert e mentén gondolkodva jobban megérti az ember a gyerekek reakcióit, és egy, szinte megoldhatatlan kérdést vet fel a generációs szegénységben dolgozva. A “hogyan” kínzó kérdését. Hogyan lehet tenni a gyerekekért ott, ahol nyilvánvaló a traumatizálás, de a szülők nem is értik, miről beszélünk? Amikor ez már az intézményrendszer ingerküszöbét eléri, már késő… Az őrület az, amikor végigkísérjük ezeket a gyerekeket, és tehetetlenül nézzük, ahogy ugyan olyan traumatizálttá válnak, mint a szüleik.

A legnagyobb kihívás, hogyan lehet ebbe beavatkozni, a nélkül, hogy az ember a tiszteletben tartsa a határokat, de tudjon úgy hatni, hogy a gyerek megtörhesse a szocializációs mintát. És hogy tudjuk megakadályozni, hogy ne éljen át olyan traumákat, ami ezt lehetetlenné teszi.

Persze láthatók ezek nemcsak a hátrányos helyzetű gyerekeknél… Az iskolában, ha az ember figyeli a gyerekeket, a főleg a szociális kapcsolataikat, látszanak a gondok, ahogy az idő telik, egyre több. De a tanulási motiváció hiánya is nagyon erősen jelen van, de nagyon differenciáltan. Más miatt hiányzik a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknél, és más miatt az elfoglalt szülőknél, ahol a gyerekek a digitális tér csapdájában töltik a legtöbb időt. És máshogy jelenik meg a szülői elvárás is, a jutalmazás vagy büntetés a rossz jegy miatt, amiben a szeretetmegvonástól a valamitől eltiltásig mindennel találkozunk a jobb társadalmi státuszú gyerekeknél is.

Tanuljuk mindannyian a szülői- és a pedagógus-szerepet is, ebben a gyorsan változó világban. És szerencsés az a gyermek, ahol a szülő (és a pedagógus is) ezt tanulható és tanulandó területnek fogja fel. Ami azt jelenti, hogy gondolkodik rajta, megoldásokat keres, szakember segítségét kéri, képezi magát, hogy ebben a szerepben jobb legyen.

Persze még így sem sikerülhet minden, mert a probléma nagy része, vagyis ahogy mi hatunk, viszonyulunk, az a mi gyerekkorunkból meghatározott, és ennek a felismerése az önismeret nagyon fontos része. De ezzel, vagyis az önismerettel nem igazán foglalkozik az iskola. Önképzésre, vagy szakember segítségül hívására meg nem sokan vállalkoznak, mert azért ehhez bátorság is kell ám, felnőtt fejjel. Szembenézni valamivel, ami nehéz sebeket szakít fel, nehéz összefüggéseket tár fel.

No, de most ne is ezen a vonalon menjünk tovább. Azt nézzük meg inkább, mi a helyzet azokkal a szülőkkel, akik nem jutnak el eddig? Nemhogy az önismeret felé nem tesznek lépéseket, de a tudatosan nevelő szülő felé sem. És nem azért, mert nem akarják, hanem azért, mert nem tudják. Akarni sem.

Persze arra van példa, hogy a saját gyerekkorig visszanyúlnak, egy-egy beszélgetés, probléma kapcsán. De ez csak addig tart, hogy indok legyen, ők miért úgy viszonyulnak a gyerekekhez, ahogy.

Több család is eszembe jut most, de talán egyet kiemelek. Itt az apa erőn felül mindent megad a gyerekeinek. Eladósodás árán is. Akkor is, ha belepusztul. Az egyébként jó képességű gyerekek sorban válnak magántanulóvá, szakmát nem tanulnak, igazából nem tudnak stabilizálódni a felnőtt életükben sem. Mikor érzékeltük, hogy megállíthatatlanul megy ez a folyamat, és próbáltunk beszélni az apával, a válasz az volt, hogy ő nagyon sokat nélkülözött gyerekként, az ő szülei inkább elitták a pénzt, minthogy nekik ennivalót vegyenek, ő eldöntötte, hogy mindent megad a gyerekeinek. Az ő gyerekei ne nélkülözzenek és ne vágyakozzanak hiába semmire. Az van, amit ők akarnak. Szóval, az indok megvan, de azt már nem látja be, hogy ezzel a gyerekek nem tudnak jövőt építeni maguknak, mert az erőfesztés és a felelősség a sorsuk iránt nincs továbbadva. Csak a szükségletek, vágyak kielégítése szintjén működik valami.

Ezt sokszor látjuk, más családban is. A nehezen megélt gyermekkor traumái egy olyan furcsa “kikíméléssel” járnak a saját gyerekeknél, amiben nem kapnak feladatokat, célokat, nincs napirendjük, nincsenek értékelve, a szülőkre marad minden. És a legfurcsább, hogy ezt a szülők büszkeségként élik meg, hogy az ő gyereküknek nem kell semmit sem csinálnia…nem úgy, mint nekik, gyerekkorukban.

Persze ott van a családon belüli erőszak is. Az agresszióban felnövő gyerek gyakran agresszív szülővé válik. “Engem is vertek, mégis itt vagyok!”-mondják gyakran. “Egy pár pofontól nem lesz semmi baja, de tudnia kell, ki itt az úr.” És adja tovább ezt a “receptet” a gyerekének.

Nemrég hallottam egy mondatot. “ Én el tudom tartani a feleségemet, nem kell neki dolgoznia”. És ez azonnal közösségi pozícionálás is lesz, hiszen akinek dolgozik a felesége, az nyilván nem olyan jó férj, családfenntartó. Az ember küzdene egy 21. századi európai női szerep megismertetésért, és közben ez a régi “büszkeséget adó” átörökítés működteti a munkavállalást.

De ott van ez a tanulásban is. “Én is megbuktam, nekem sincs meg a nyolc osztályom… mégis itt vagyok. Mit csináljak vele, ha nem akar iskolába menni?” És tényleg nem volt meg neki sem a nyolc általános, és az ő szüleinek sem. Nincs tudás, világlátás arra, hogy a tanulásnak van értelme a jövő szempontjából. Mert a jövőből csak annyit látnak, amit a saját életük, szocializációjuk enged.

A szülői szerep tudatosságáért sok területen próbálunk dolgozni. Baba-mama klub, Szülői klub, Fiatal anyukák klubja, Asszonyközösségi foglalkozások, stb. Mert a szülőknél a gyerekek nevelésében leginkább a saját tapasztalatú, vagy a saját traumákból kibontakozó működéseket látjuk. Persze közben dolgozunk a gyerekek szociális készségeinek, önismeretének a fejlesztésén is. De nagyon nehéz ez a terület.

Egyszerűen azért, mert a generációs szegénység egy sokszorosan traumatizált állapot. Amiben a lakhatási szegénység, a “nincs” megélése, a farkastörvények, a verbális és fizikai agresszió jelenléte, a feketezóna, a tudás-és képességhiányból adódó helyzetek, a konfliktuskezelés, és még annyi minden más miatt traumák sorozatában nőnek fel a gyerekeknek. Születésüktől fogva.

Ezeket kellene minimalizálni. De a “hogyan” még nincs meg. Annyit azonban biztosan lehet tudni, hogy ez egy nagyon hosszú folyamat, amiben nagyon fontos lenne az egységes hatás.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.