Szerző: L. RITÓK NÓRA
2026.05.08.
Sok negatív tapasztalat mondatja velem ezt, mert sokan fordultak hozzám rosszul sikerült segítségnyújtásokkal, amiben megkárosodtak, vagy nem bírtak kiszállni belőle, és csalódottan fordultak hozzám, hogy elmondják, kudarc volt az egész… és utána csak az előítéleteik növekedtek.
Nagyon nehéz kérdés ez, hiszen az emberek szolidárisan fordulnak a másik felé, és mindenki azt szeretné, ha ezt az odafordulást siker koronázná. De a történetek sokszor bonyolultabbak, mint ami távolról olyan egyszerűnek látszik.
Mert a szegénységet mindig annak társadalmi beágyazottságával kell értelmezni. Az egyes családokét is. Hogy mit jelent ez? Ismerni kell az információkat, sokkal nagyobb merítésben, mint amit az érintett rászoruló olvasatában hallhatunk. Mert az ő álláspontja, megélése csak egy infó, amiben nincsenek benne az előzmények, más kapcsolódások, történések.
Általában egy sértett, a körülményeket, vagy másokat hibáztató történetet hallunk, aminek a kibontása nagyon fontos lenne, mielőtt segítségnyújtásra szánjuk magunkat. Sokan azonban ezt nem teszik meg, hanem rögtön a támogatásban remélik a megoldást. Ami aztán nem igazán hoz változást, csak újabb kérést…és a végén sokan érzik úgy, hogy egy feneketlen kútba öntötték a pénzüket.
Sokaknál, akik állandósult krízishelyzetben élnek, ez beépült a túlélési stratégiák közé. Kérni kell, és ha kapnak, akkor az nem a tenni akarást erősíti meg, hanem azt, hogy a kérés egy jó út arra, hogy a szükségleteiket kielégítsék. Ebben a közösségi média szélesre tárta a kaput. Sokakat elérhetnek, miközben a személyesség elkerülhető. Persze vannak, akik meglátogatják az illetőt, aki a jelenléti képben is igyekszik azonosan tájékoztatni a potenciális segítőt a helyzetükről.
Ez egy egyszerű út, és könnyen használható. Illeszkedik az adományozóhoz, visszacsatolásokban is, hogy minél hosszabb ideig fenntartható legyen a kapcsolódás, és így a támogatás is. Ezt ők nem becsapásként, csalásként élik meg, ez egyszerűen túlélési stratégia. Mellesleg a tanult tehetetlenséget erősíti, vagyis, minél gyámolatlanabbnak, szerencsétlenebbeknek mutatják magukat, annál sikeresebb az akció.
Mivel ez egy visszatérő mintázat lett, így én is mindenkit óvok az egyéni utakról. Leginkább azért, mert én is a saját káromon tanultam meg ezt. Lassan fedte fel magát előttem ez az egész, és soká tartott, mire feldolgoztam a “jót akartam, és mégis becsaptak” érzését. Időbe telt az is, hogy ezekért ne őket hibáztassam… hanem megértsem az emberi lélek működésének tükrében ezt is: egyszerűen ez a könnyebb megoldás, főleg annak, akinek a sorsán változtatni szinte kilátástalan.
Ha valaki mégis ragaszkodik hozzá, annak mindig ajánlom a több pontú tájékozódást: az intézményrendszerből (családsegítő, védőnő, önkormányzat, iskola, óvoda), a településről (bolt, utcabeliek), helyi civil szervezettől (ha van ilyen). Aztán, ha a kép mindenhol ugyanazt a megerősítést kapja, akkor bele lehet vágni… de felelősséggel. Ami azt jelenti, hogy többpontú segítségnyújtás kell, mentorálás, ami időigényes, és folyamatos csekkolást kíván a környezettől is.
Persze attól függ, ki, mennyire akar elmélyülni a segítségnyújtásban. Ha csak az adományozásig, azzal nem fog segíteni…a fentebb írtak miatt. Ha pedig mentorálni akarja a családot, vagy az illetőt, ahhoz sok mindent meg is kell tanulnia…. Mert a segítő szakma is egy szakma. Megvannak a lépései, szabályai, korlátai, amivel tisztában kell lenni.
Ezért inkább mindig azt ajánlom, hogy ha van a térségben segítő szervezet, akinek rálátása van a családokra, gyerekekre, akik folyamatában képesek követni az életüket, inkább rajtuk keresztül próbáljanak segíteni. Persze tudom, az országos lefedettség nincs meg… és sok szervezet is az adományozásig kíván a problémában elmélyülni, a fejlesztő segítségnyújtás nem jellemző.
Aztán történik valami, ami rácáfol erre. Persze ebben mi is ott vagyunk, a kezdetekkor, de egy olyan kapcsolódás indul el, ami nélkülünk is működőképes lesz. A történet vagy hét éve indult, azzal, hogy a közösségi médiában megosztottam egy gyerek papírból készített laptopját. Pontos rajz volt, egy nehéz sorsú fiúcska rajza, aki nagyon vágyott egy igazi laptopra, de ez csak vágy lehetett a körülményei miatt, ezért az órámon rajzolt magának egyet.
Erre jelentkezett valaki, hogy szívesen adományozna neki egyet. A találkozó össze is jött, nálunk, az alapítványnál, a támogató átadta neki a laptopot. Akkoriban a családi helyzete is nehéz volt a gyereknek, mentoráltuk, ösztöndíjasunk is volt, mindenben igyekeztünk mellette lenni. Úgy tűnt, stabilizálódott a helyzete. Aztán, ahogy nőtt, már nem érdekelte a rajz, lassan elmaradt tőlünk. Mire az általános iskolát befejezte, már eltűnt a látókörünkből.
Nemrég levelet kaptam a támogatótól. Kiderült, hogy a középiskola alatt is kapcsolatban voltak, és most eljött a ballagására. A ballagáson jó magaviselete és tanulmányi eredménye miatt kiemelték a munkáját, és emlékkönyvet is kapott. “Nagyon megható és egyben megrázó pillanat volt.”-írta a támogató. A fiú most tervezi egy újabb szakma megszerzését, és a jogosítványszerzést is elindította.
Nem volt köztük folyamatos anyagi támogatás… maga a támogató léte azonban megerősítő volt a fiú számára. Így zárta e levelét: “A kapcsolatfelvételt összességében sikeresnek ítélem meg. A Ti munkátok és a mi kapcsolatfelvételünk pedig hozzájárulhatott ahhoz, hogy úgy érezze, értékes ember, akinek érdemes élnie és megküzdenie az élet nehézségeivel.”
Nagyon boldoggá tett ez az egész. És bizonyította, hogy a legfontosabb támogatás az nem a pénz…hanem az odafigyelés. Valakitől, aki, ha távol is van, de követi a nehéz sorsot, elfogad és bíztat.
Az emberi kapcsolatok értékét mutatja ez a történet. Az pedig külön öröm, hogy ennek nem mi voltunk a mozgatói, csak az elindítói. Szép, megerősítő, emberi kapcsolódás. A törődés sorsfordító erejét bizonyítja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.