2017. május 2., kedd

HA NEM ÉLTEM VOLNA ROMÁNIÁBAN, NEM TUDNÁM, HOGY MI A BARÁTSÁG

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- NEHAZUGGY BLOG
Szerző: Forgács Erzsébet
2017.05.01.



Na, hogy is hívják a csipet-csapatot, mikor bomba robban a közelben? Megmondom: cifet-cafat!

Hát kábé ilyen cifet-cafatul meg cefetül is érzem én magam mostanában. És egyre inkább, ahogy jövök ráfele, hogy az életem csupán egy körforgás. Diktatúrából kiszabadulva, lassan de biztosan beleszabadulok egy másik diktatúrába.

Születtem valahol Európában, a múlt század közepe táján. Kisgyerekként még nem tudtam, hogy az milyen ország, milyen rendszer, milyen demokrácia.

Az iskolában először Gheorghe Gheorghiu-Dej nevét kellett megtanulnom és az ő képét kellett felismernem a tankönyveim első oldalain. Akkor ő volt a mi dicső vezetőnk. Abból az időszakból nem sokra emlékszem, hogy mi jót is tett ő az ő román népével. Majd egyszer utánajárok.

Szüleim nem beszéltek előttünk. Szinte semmiről. Arról sem, hogy miért vagyunk mi azok, akik: Romániában, néhány kilométerre a magyar határtól, magyarul beszélő valamikori svábok.

Nem meséltek háborúról, anyám családjának Németországba való sürgős „vissza”-rendeléséről, életveszélyes helyzetekről (anyám merő véletlenül menekült meg egy feje fölött elsivító lövedéktől, mert éppen lehajolt a lábáról leesett papucsáért), visszatérésről az akkor már ismét román fennhatóság alatti szülőföldre.

Visszatértek, mert Németországban nem tekintettek rájuk, mint németekre, csupán cselédként fogadták be, használták őket. Ezt nem tudták elfogadni, ennél önérzetesebbek, büszkébbek voltak.

Közel egy év után visszatértek tehát abba a Romániába, ahol korábban az őseik, a XVIII. századi betelepítést követően, elmagyarosodtak. Jó volt az nekik? Teszem fel a kérdést néha magamnak. Házukban akkor már a falu román csendőrének a családja lakott. Visszakaptak egyetlen szobát, ahol két évig meghúzódtak úgy, hogy olykor a szinte vad ösztönöktől vezérelt csendőr a szomszéd szobában a plafonba lövöldözött.

Apám, az ő humorával, már többet mesélt. De abból is szinte csak annyi maradt meg, hogy azért nem szerette ő a káposztalevest, mert jóllakott a szemétdombról összeszedett nyers, penészes káposztalevéllel az alatt az egy év alatt, amíg Oroszország vendége volt. Arról már ő sem mesélt, hogy hogyan is szökött meg, hogyan lőtték meg, de tény, hogy sikerült alig egy év után hazakeverednie.

De mindez már csak íratlan történelem, amiről még/már csak – nem tudni meddig – egyetlen élő, 84 éves családtagom tud mesélni.

Aztán, szintén az életem meghatározójaként, 1965-től jött a valamikori cipészinasból (nem gázszerelőből) a Kárpátok 1. számú géniuszává avanzsált Nicolae Ceauşescu. Az ő képével is minden lecke tanulásánál kellett szembesülnünk. Rá már jobban emlékszem, mert az uralkodása alatt (igen, ő is uralkodott) váltam felnőtté.

És éltem én akkor olyan országban, ahol be voltunk kerítve. Nem mindenhol penge- és okoskerítéssel… de foglyok voltunk. Főleg azok, akik nem gyakran jutottunk el külföldre. Elfogadtuk azt ami van, el sem tudtuk képzelni, hogy másképp is lehet élni, hogy vannak jobb lehetőségek is. Ceauşescu gyakran elismételte nekünk a kötelező jelleggel összeverbuvált népgyűlésein, hogy jól élünk, Románia jobban teljesít és mi ezt elhittük. És legtöbben elfogadtuk, beletörődtünk – „ez van, ezt kell szeretni” alapon. Ismerős ez valakinek?

Hát szóval, én mindvégig szófogadó, szabálytisztelő (és különösen naiv) emberke voltam, hiszen azt hamar megtanultam, hogy szabad országban, szabad ember azt csinál, amit szabad.

Csak akkor szégyelltem el magam, de nagyon-nagyon, amikor Ceauşescu halála után teljességgel nyilvánosságra került, hogy ki is volt az a házaspár, aki maga alá gyűrte, fegyelmezte egy 23 milliós ország teljes lakosságát, a nem csekély számú értelmiségével együtt.

Aztán jött a kimozdulás, utazás lehetősége, valóban szabad döntések, választási lehetőségek korszaka. Jómagam 35 évesen hoztam meg azt a döntést, hogy felépítek magamnak egy új életet Magyarországon. Végső soron, meg első sorban is magyarnak tartottam magam, de lassan odajutok, hogy ezt már szégyellnem kell. Nem szégyelltem ezt Romániában, nekem ezzel nem voltak különösebb problémáim. Több román barátom volt, mint magyar. Ők is első sorban és mindenek előtt emberek voltak. És ember mindig emberére talál. És egy Németországban élő ismerősömet idézve mondom én is: ha nem éltem volna Romániában, nem tudnám, hogy mi a barátság...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.