2020. január 19., vasárnap

VISZONYULÁSOK A FOGLALKOZTATÁSHOZ

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2020.01.19.


A heti megtapasztalások, meg a tegnapi beszélgetés Beer Miklós püspök úr alapítványnál elgondolkoztatott a munka, a foglalkoztatás kapcsán. Mert nagyon érdekes, hogy mennyire másképp látják, látjuk ugyanazt a problémát, és mennyire mások ennek megfelelően az elvárások, melyek a megoldáshoz kapcsolódnak.

A probléma nyilván abból adódik, hogy miközben munkaerőhiány van, közmunkában vegetálnak emberek, a munkabéreket teljesen összezavarta a minimálbéremelés (lásd előző blogbejegyzésem), és a szakemberhiány. Amit még megfejel a feketemunka tobzódása. No és ne felejtsük el a behajtócéges tartozásokat sem, ami igencsak fontos tényező, és szintén gátja a legális munkavállalásnak. Az oktatás helyzetét, felelősségét most nem is teszem ide.

A vállalkozók jó, megbízható munkaerőt akarnak. Őket már nem érdekli a papír, az igazolás a tanfolyamok elvégzéséről, a fontos, hogy jól dolgozzon. Hogy tudjanak számítani rá. Betanítják ők, adnak szállást is, fizetik a hazautazást, csak menjenek hozzájuk dolgozni.

Kár, hogy nem kezdtem el strigulázni, hányan kerestek meg az elmúlt években álláslehetőséggel, hogy segítsek, közvetítsek, mert nekik nagyon kell a munkaerő. El is jöttek sokan, tájékoztatókat tartottak, szépen ívelő pályát, emelkedő fizetéseket vázoltak a sok esetben teljesen képzetlen embereknek. Az elején volt is némi mozgás, még költözés is, de aztán elmaradt. Maradtak itthon, a közmunkában, időnként megszakítva, és munkaszervezőkkel átmenetileg valahol munkát vállalva. Aztán visszatérve újra, és várva, hogy “behívják”.

Végül, hiába vannak körülöttünk sokan, már nem maradt, akit jó érzéssel ajánlani tudtam volna, hiszen közben mi is elindítottuk a társadalmi vállalkozásunkat, foglalkoztatni kezdtük őket, így a közvetlen megtapasztalás bennem is árnyalta a dolgokat. Hogy a “dolgozni akarok, de nem vesznek fel sehova” nem ilyen egyoldalú történet. Sorban mondtak fel nálunk, cirkuszoltak az elvárások miatt, vagy egymással veszekedtek, behozták a családon belüli konfliktusokat, elvitték a szerszámokat, hanyagul bántak mindennel. Semmi nem felelt meg nekik, és folyton megsértődtek, ha vázoltuk a munkaidő munkával történő kitöltését. Azt hiszem, mindent megtapasztaltam ebben, amit lehetett. Megismertem a hihetetlenül alacsony munkavállalói kompetenciákat, a kitartás és a figyelemkoncentráció hiányát, a családi problémákat, a behajtócéges tartozásokat, a fizikai állóképességet, a pszichés terheltségeket, az összeférhetetlenséget, a szociális készségek-, az alkalmazkodóképesség-, vagy a szabálytartás hiányát, az egymásban is erősített negatívumokat, ami elhúzza őket attól a moráltól, amit elvárnak egy munkahelyen.

Ne hagyjam ki, hogy ebben nagy szerepe volt a közmunkának, ami teljesen ellenünk dolgozott akkor is. Úgyhogy nekem a “vezessük vissza őket a munka világába” hamar értelmezhetetlenné vált a közmunkával összefüggésben.

Megértettem, hogy velük, így, nem lehet. Nem azért, mert, mint sokan mondják “semmirekellők, és nem akarnak dolgozni”, hanem azért, mert az életük, oktatásuk, családjuk, szocializációjuk nem adott nekik elég tudást ehhez. Számukra ez a természetes, nem ismernek mást, és ez az egész ezer szállal függ össze mindennel az életükben, a lakhatási szegénységgel, azzal, hogy az iskola érintetlenül hagyja őket, hogy a pénzügyi tudatosságuk olyan, amilyen, vagy, hogy a feketegazdaság, vagy a bűnözés számukra teljesen természetes túlélési lehetőségeire építenek.

Szóval, ha az ember foglalkoztatja őket, és nem közfoglalkoztatásban, hanem rendes munkaviszonyban, akkor más megtapasztalásokat szerez, és máshogy is fog az egészhez. Megérti, hogy ide sokpontos beavatkozás, fejlesztő foglalkoztatás kell, amiben a szakmai tudások átadása mellett ugyanilyen, ha nem fontosabb, a szociális készségek fejlesztése.

Így teszünk hát mi, az Igazgyöngyben, és minden nehézség ellenére, haladunk. Néha cserélődik nálunk is a csapat egy része, de van már egy állandó létszámunk. Dolgozunk velük, nagy türelemmel, egyéni és közösségi fejlesztésekkel, átfogva az életüket, segítve a változást mindenben, amiben tudjuk. Így lehet. Másképp, meggyőződésem, nem lesz változás.

Ezt persze csinálhatja így egy társadalmi vállalkozás, amelynek ez a célja. De sosem fogja bevállalni egy profitra törekvő bármilyen más cég, még akkor sem, ha szociálisan érzékeny. Keres munkaerőt egy olyan társadalmi csoportban, akik ennél jobb helyzetben vannak, volt már legális munkaviszonyban munkatapasztalatuk, ha nem talál, elszív munkaerőt mástól, alkalmaz feketén, átáll a mindig változó alkalmazottakra, akik mellé felügyelőt tesz. Vagy felveszi minimálbérért, de zsebbe ad neki még egyszer annyit, vagy többet. Mondjuk ez már legalább szürke zóna.

Közben pedig kúsznak a bérek, a napszám is, felfele. Amikor pedig egy családban valaki feketén (alkalmi foglalkoztatásnak álcázva) napi tízezer forint felett kap, ott ez a kereseti elvárás, nincs motiváció a minimálbérért dolgozni…”Nem. Annyiért nem megyek. Akkor inkább maradok közmunkán. Ott legalább nem kell dolgozni.”

Szóval, ez akkora munka, a fejlesztő foglalkoztatás, ezzel az egész probléma-halmazzal, amit nem lehet elvárni, támogatás nélkül egy vállalkozótól. “Meg kell nyerni őket.”-mondják sokan, akik rózsaszínben látnak, és elvárnák, hogy ezt vállalja be egy cég. De nem fogja. Mára már kikoptunk azokból, akiket megérte támogatással felvenni. Csináltuk mi is…és nem győztünk szabadkozni, a programból való kilépésük miatt. Csak az adminisztrációs terheinket növeltük vele. Meg a hivatalét is.

Aztán most hallottam, hogy valaki így közelítette meg a problémát, egy másik véglet felől, civil segítő szemlélettel: “az a baj, hogy nem kérdezik meg őket, hogy mit szeretnének dolgozni. Hanem rájuk nyomnak egy olyan munkát, pl. kubikoljanak, amit nem szeretnek csinálni, amit a hátuk közepére kívánnak. Hát hogy várhatjuk el, hogy dolgozzanak? Ki szeretne így dolgozni?”

Mondjuk, azt nem fejtette ki, hogy ki vinne kívánságlistára épülő munkalehetőségeket egy szegregátumba, miből teremtenék meg ezeknek az infrastrukturális feltételeit, és arra is kíváncsi lennék, erre miféle üzleti tervet készítene bárki. De jól hangzik. Illik a megvalósítás felelőssége nélküli ötletelések sorába, amiből nekünk is bőven jut azoktól, akik sosem próbálták, de tudják, jobban csinálnák, mint mi. Elméleti síkon.

Aztán hallottam még más megközelítést is: pl. hogy azért nem szeretnek a cégek romát alkalmazni, mert szándékosan okoznak maguknak munkahelyi balesetet, hogy utána kártérítésre kötelezzék a munkáltatót. Én még ilyet nem láttam. Szerintem ez is olyan, mint annak idején a hasukat gumikalapáccsal verő roma nők sztorija, akik a hírt terjesztő szerint így akarnak emelt családi pótlékot kapni a gyerekeikre. Én sosem tapasztaltam ilyet, de elég jól lehetett ezzel is hergelni a társadalmat a cigányok ellen. Mint most is.

Azt hiszem, a vállalkozók szociális érzékenységére építeni egy ekkora társadalmi problémát nem lehet. Mondjuk a nagy cégeknél ez eleve nincs meg, onnan mehet, aki nem nyújt megfelelő teljesítményt. A kis- és középvállalkozók pedig, főleg a leszakadó térségekben örülnek, ha fenn tudják még tartani magukat. No, és ne feledjük, van egy csomó település, ahol nincs vállalkozás sem, ami foglalkoztatni tudna.

Én továbbra sem látok más lehetőséget, csak a közmunka helyett egy speciális, erre a társadalmi csoportra (az egyszerűség kedvééért, akik ma közfoglalkoztatottak) irányuló fejlesztő foglalkoztatási formát, amit az államnak kellene finanszírozni. Türelemmel, hosszú távon megállítható üzleti tervekkel. Amibe bizony, pénzt kell tolni. Sokat. Legalább annyit, amennyit elmulasztottak velük kapcsolatban az oktatásban, az egészségügyben, a családgondozásban…Ami mind elmaradt, és most ennyi tudással és ilyen munkavállalói készségekkel állnak sorba reggelente aláírni a jelenléti ívet a közmunkában. Ki névvel, ki két kereszttel.

Állami felelősség. Ennek az igazságosságát is értelmezni kellene, ha már annyira sérti az igazságérzetet a kártérítés.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése