EGY POLITIKAI MUTÁCIÓ KIBONTAKOZÁSA

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: UNGVÁRY MIHÁLY
2020.02.28.

Legutóbb megint kiverte a biztosítékot a demokratákban a Petőfi Irodalmi Múzeum „száztíz százalékosan” Orbán-hű vezetőjének nyilatkozata arról, hogy „az úgynevezett exportra termelő írók nem magyar írók. Csak magyarul írnak, mert nem tudnak más nyelven írni.” Mintha az ilyen kirekesztés nem kezdődött volna el már nagyon régen. Orbán első hatalomra kerülése előtt, 1998-ban az „Ellenzéki nyilatkozatban” közölte, hogy „ellenfeleink idegenszerűek”. Hatalmának átmeneti elvesztésekor, 2002‑ben pedig a Várban tartott beszédében, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Keveseknek volt ebből világos, hogy mindezzel kijelölte azt a politikai és szellemi keretet, amelyet rákényszerít Magyarországra. Hiszen ezek „csak szavak”. Hát most itt van, ami belőlük következik.

Amikor 2010-ben a rendszer a maga pompájában fokozatosan kibontakozott, kevesen érzékelték, hogy a klasszikus fasizmus demokratikus álarcban megjelenő, át- és újraformázott, közkeletűen populistának nevezett, mutáns megjelenési változatának eleven, történelmi tanúi (Ungváry Rudolf: A fasisztoid mutáció a mai Magyarországon, 2014). Ahogy F. Finchelstein „A fasizmustól a populizmusig a történelemben” (Univ. of Calif. Press, 2017.) című könyvében fogalmazott: „A populizmus a háború után jött létre a fasizmus új formájaként, és a demokrácia tekintélyuralmi fajtája. A populizmusból csak a fasizmus megsemmisülése után lett először politikai rendszer. Ez olyan fordulópont volt a történelemben, mint Mussolini és a hitleri rendszer hatalomra jutása.”

Kétségtelen, hogy a mutáns fasisztoid rendszer fogalma túl elvont, de hát a fogalmak már csak ilyenek, elvontak. Egyébként is hat még az önámító klapancia: a fasizmus-nemzetiszocializmus teljesen egyedi, szinguláris valami a történelemben, tehát eleve meg sem ismétlődhet. Kétségtelen, hol van már a tavalyi hó. Másrészt semmi sem lehet ugyanolyan, mint valami más. A második világháborúban elszenvedett katasztrofális vereségéből okulva a fasizmus mutálódva támadt fel, és így felismerhetetlenné vált mind a bal‑, mind a jobboldali, mind a konzervatív, mind a liberális demokraták többségének politikai immunrendszere számára. Az egyre elmélyülő felismerések alapján azonban a fasiszta diktatúra csak egy speciális, klasszikus fajtája volt a modern szélsőjobboldali tömegdiktatúrának. Ahogy Finchelstein írja, a klasszikus fasiszta diktatúra tapasztalata kulcsszerepet játszott a populista rendszerek létrejöttében. „A diktatúra a modern populizmus számára az egyik alap, de a populizmus mégse diktatúra. [...]” Ez a paradoxon azzal magyarázható, hogy sikerült olyan „fasizmust” létrehozni, amely nem látszódik diktatúrának. Ezáltal keletkezett a fából vaskarika, a demokrácia tekintélyelvű, Orbán által illiberálisnak nevezett, fasisztoid formája.

Azt a lehetőséget, hogy a liberális demokráciából létrejöhet a diktatúra, lassan már közel kétszáz éve, az amerikai tömegdemokrácia tapasztalatai alapján Alexis de Tocque­ville felismerte Az amerikai demokrácia című könyvében (1835, 1840, I. és II. köt.). A modern tömegdemokrácia és a belőle kitermelődő diktatúra összefüggésével a legutóbbi években Salamon János politikai filozófus is foglalkozott. Szerinte a demokrácia szükségszerűen vezet zsarnokságra (Egy mondat a demokráciáról, ÉS, 2012/18., máj. 4.). És egy autoriter rendszer a lényegét tekintve mindig zsarnokság, hiába nevezik populista vagy illiberális demokráciának.

Azokban a gyanútlan korai időkben, amikor az euroatlanti liberális demokráciák még éppen csak bontakoztak, Tocqueville a fű alatti, rejtőzködő demokratikus zsarnokságot a Többség zsarnoksága fejezetben nagyon árnyaltan jellemezte, de még elképzelni se tudta azokat az aljas technikákat, amelyekkel a fasisztoid jelleget láthatatlanítani lehet: kezdve a legképtelenebb hazugságoktól, az agyba-főbe „tömegtájékoztatott” választók politikai járatlanságával való nyílt visszaélésen át az állam demokratikus intézményeinek teljes megszállásáig és az állandó ellenségképzésig. Egykor a „zsidók”, ma az éppen kijelölt idegenszerűek – a filozófusoktól az „exportra termelő”, magyarul író, de nem magyar írókig. És hát „a liberális [, aki] nem más, mint diplomás kommunista”. De lehet akár egyetlen ember is a főgonosz, mint éppen Soros György. Nem kellenek ide a „zsidók”, megoldható ez másként is. Azért a háttérben még ők is ott vannak, a folytonosság fenntartására, és azok kedvéért, akik csak ebből értenek.

A politikai mainstream máig egyszerűen intézi el magának a dolgot. Hogyan is lehetne az orbáni rendszer, netán a populizmus „fasizmus”? Hiszen a vak is látja, hogy nem lövik a zsidókat a Dunába! Kétségtelen. Lévén, hogy az orbáni rendszer, vele az euroatlanti világban csírázó többi populista rendszer alakváltoztatott, új- és átformált változatai a fasizmusnak. Le Pentől Salvinin, Trumpon át a lengyel Kaczyńskiig. Nincs szükség lövetésre. Megvan a tömegtámogatás így is, és a teljes hatalom biztosítható a nyílt erőszak nélkül is. A rendszer választások útján szinte leválthatatlan. Erre van kitalálva...

ITT OLVASHATÓ

ÉLET ÉS IRODALOM 2020/9. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM 2020/9. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)