2020. június 30., kedd

MESSZE, MESSZE

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2020.06.30.


Tegnap láttam egy videót. Nem volt különös, madártávlatból mutatott egy kikötőt, amelyben jachtok sorakoztak, ilyen milliomos-milliárdos játékszerek, kotyogott a szelíd tenger a tövükben, csillogott a nap a vízen, majd kisbusz érkezett a parthoz. Kiszállt három nő, akiket a kapitány, matróz vagy hajószakács puszival üdvözölt, mint jól ismert vendégeket, aki beszálltak abba a jachtba. Olyan békés és olyan távoli volt a kép, hogy az embernek kedve támadt valami sírós zenét keresni a jutyubon, beüzemelni azt, majd fönnakadt szemmel nézegetni a légyszaros plafont az élet értelmén merengve.

Engemet a tenger látványa, szaga, hangja leginkább melankóliára késztet, ahogyan látszik a meggörbülő horizont, és alatta érezni a végtelent. Érteni vélem Lévay-Mikes mormolását, futó szelét, annak zúgását, és nem harántcsíkos strandlabda nekem a tenger távolból hallatszó kacajokkal, hanem J. A. vad, habzó nyálú vize annak falatjaként. De ez az én nyomorom. A három nő Mészáros Lőrinc különgépén röpült oda, a Mészáros tulajdonolta vagy bérelte jachtba száll be, és útra keltek a való világtól még messzibb vidékre, Brac szigetéhez, mint a média azt nyomon követte.

Nagyjából akkor történt ez, amikor Hollik képviselő teli, fröcsögő szájjal szidott és mocskolt mindent és mindenkit, akik nem ők, s akiknek nincs joguk beszállni abba a jachtba, mert nem haverok és cimborák. Későn ugyan, és nem is nóvumként, de egybeállt a kép, hogy voltaképp ez a célja, értelme, mozgató ereje és rugója a reánk zúduló tébolynak, hogy ez a három a csillogó tengeren ringatózó jachtba szálljon, és elhajózzon nyugalmas szigetre, el a mindennapok elől, ami mi vagyunk az összes fájdalmunkkal és a mi szépségeinkkel csakis.

Ők hárman a nemzeti tőkésosztály, hovatovább az új burzsoázia vagy kékvérűek, most festegeti nekik a kedves vezető intravénásan. És azt is tudjuk, alias Borkai, milyenek ezek, hogy nem a Törökországi levelek ugrik be nekik Brac szigetén a parton ülve, hanem a Gucci meg a Dom Perignon pezsgő, palackja három millióért. Sopánkodásom nem a nincstelené és nem is magamért sírok, akárha Babits – elnézést kérve a méltatlan összevetésért –, hanem, bármily meglepő, a szomszéd Józsiért, akit pedig mindig élcelődve szoktam ábrázolni. De Józsi csakúgy, mint a három jachtra szálló alak, most más.

Szimbólumok ők mindahányan, és eszköztáramban arra valók, hogy megmutassam világunk tökéletlenségét, kiábrándító valóságát, hogy látszódjék – bár ezt sulykolják –, egyáltalán nem a lehetők legjobbika, sokkal inkább a legalja, s ha kérdés van, az csak egyetlen egy: hogyan bírjuk ki benne anélkül, hogy fölkötnénk magunkat. Honnan van az a kiismerhetetlen élni vágyás, hogy benne maradjunk, holott értelme nincsen semmi, hogy Madách-csal szólván a küzdés volna a célja, ez nem aláírható forgatókönyv, romantikusoknak való ámítás csupán...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.